Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-08-30 / 35. szám
:B Társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap, mELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre ...........8 K. Fél évre.................4„ Ne gyed évre. . .. 2 K. Egyes szám ára 20 fül Fömonhatárs: bortnyik GYÖRGY — Nyilttér soronként 30 fillér. — ág. ev. esperes lelkész. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS A lapot érdeklő minden közlemény valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi BOROSS LAJOS ügyvéd Fehérgyarmat, címére küldendők. Jogot a nőknek. Nem az angol suí'fragettek turbulensége váltja ki belőlem ezeket a gondolatokat, hanem egy minezekben kiváló jogászember: dr. Márkus Dezső kúriai biró cikksorozata egy budapesti napilapban, amely az általános választói jogról irt elméleti fejtegetései között erős lendülettel, nem kis áthatottsággal és teljesen méltó érvekkel küzd a nők szavazati joga mellett. Kétségtelen, hogy az örökké fluktuáló élotnyilvánitások megkapó jelenségei között napjainkban alig van közvetlenebb, mint az a világszerte ismeretes áradat- szerű mozgalom, a mely gyűjtő néven a nők egyenjogosulásáért harcol. Harcol, hangsúlyozzuk. Mert évszázados előítéletet, faji biológiai sajátságokat kell leküzdeni érvvel, bizonyitékkal és kisebb nagyobb meggyőződéssel, hogy a köztudatba bele vigye ennek a harcnak jogosultságát és komolyságát, Mert, sajnos, még mindig ott tartunk, hogy első sorban ezzel az ellenérvvel kell megküzdeni, nem troubadouri érzelgősség, talán nem is „holdvilág ugatás“ kell ahhoz, hogy mint a társadalmi jelentés, számot tevő tényezőivel a nőkkel, mint államalkotó egye- dekkel és személyekkel foglalkozunk. A hitves, az anya, a család őrző angyalának sokszor mithikus szerepe szerte foszlik és az életküzdelem a maga kérlelhetetlen valóságában megteremtette a feleséget a szó ethymologiai és nyelvtani helyes értelmében. Az a fele segitség, a melynek eclatáns példáját annyiszor látjuk együtt fűrészelő, dolgozó asszony szerepében, intellectivel sokkal előbbre vitte azt a jogos törekvést, mint minden szónoklat, népgyülés és agitáció. A katonai szolgálat alóli biológiai képtelenség aequiparálva lett régen a természet azon törvénye által, hogy a nő szült, a nő, az asszony adott katonát s az élet- nyilvánulások annyi terén, a min dennapi élet minden jelenségei közepette ott áll a nő, az asszony, mit régen, osztályosa minden társadalmi tevékenységnek, a természet .remekének“ glorifikált ember, férfi mellett, Igaz, teljesen igaz. Jogot a < nőnek! De ez a jog ne passziv jogosultság avagy kiparancsolt kényszerűség legyen, hanem jog, a melyet a kötelesség teljesitése és a kötelezettség beváltsága eredményez. Igaz, teljesen igaz. Jogot a nőknek! De ez a jog a természeti fejlődés evolúció rendje szerint minden ugrás és bizarr átmenet nélkül kényszeritse ki az elismertetést az emberiség részéről és ne kegyesen megadott, odaajándékozott kedvezmény legyen a nők számára, hanem bér, érdembe hozott eredmény, az igaz elismerés. Ma pedig a nők csak úgy és akkor tarthatnak számot, ha természet rendelte kötelezettségeiket híven és legjobb tudásuk mellett teljesitik. Akár a családi körben, akár a műhelyben, akár a hivatalokban. Es nem előjogok legyenek azok, amelyeket számukra a férii társadalom megad, hanem A BETEtaÁóyON. A „Fehérgyarmati Hírlap“ tárcája. A rozoga, kapott ágyon feküdt a beteg. Meggyötört, összeaszott teste olykor idegesen vonaglott, fakó sovány arca kissé eltorzult s melléből időnkint nehéz, hosszantartó sóhaj szakadt ki. A kinos fájdalom újra átjárta. Azt hitte, hogy itta vég, hogy végre megszabadul a sötét élettől. Várta az utolsó percet, amelynek elmúltával egy pillanatra megáll az élet kereke s azután egy utolsót fordulva a test belezuhan a nagy sötétségbe, oda, ahol nincs többé élet, nem érez a szív, ahol nincsenek vágyak, nem létezik semmi .... Igen, a túlvilágra, ahol örök az élet, ahol soha sincs éjszaka, hanem örökké nappal van, ahol nincs többé gond, nincs küzdelem és szenvedés s ahol nincsenek önző, gonosz emberek, kik ahelyett, hogy szeretnék egymást, a vér árán is képesek a más szájától elrabolni a falat kenyeret ... De vájjon van-e túlvilág, . . Van, mert kell lennie .... Kell léteznie valahol, mert különben hiba és igazságtalanság esett volna a teremtés nagy munkájában. A földi életben sokat szenvedett ember nem pusztulhat el úgy, mint egy állat. Kell, hogy jutalmazva legyen mindama kínokért, melyeket a földön érzett. Elvégre az állatoknak egyforma a sorsuk, de az emberek? .... Amíg az egyik pompában, minden jóban bővelkedve, gondtalanul éli napjait, addig a másik nyomor bélyegével homlokán csatangol a földön és titáni harcot folytat az élettel, hogy éhségét csillapíthassa és testét rongyokkal befödhesse. . . . Fölnyitotta szemét, melyben ott pislogott az élet utolsó szikrája s fátyolos tekintetét a falon függő szinehagyott rámába foglalt Krisztus képére szegezte. A Megváltó fehér arccal, közömbösen nézett reá. Valami nagy szomorúság tükröződött vonásain. Jobb kezében a tövissel koronázott szivét tartotta, amelyből vastag cseppekben bugyogott a vér és a bal kezével félre huzva mellén a ruháját, látni engedte a hosszúkás piros sebet, amellyel megváltotta a bűnös emberiséget. A beteg mereven, arcán a megbánás kifejezésével bámult a fakó képre. S amint tovább nézte, úgy látta, hogy megváltozik a fehér arc. s a közömbös vonásokat a szigorúság váltja fel. Mint a harag tüze lobbant volna fel a kifejezés nélküli szemekbon s mintha fölemelte volna a kezét, hogy megfenyegesse a beteget, aki lázas, bomlott agyába, férkőzni engedte az örökkévalóságban való kétkedés ördögi gondolatát s akiben megingott az isteni hit, a szent vallás, mely az egydüli rév, ahol bizton megnyugodhat a viharvert, az élet tengerén sokat hanyatlott lélek. A porlepte ablaküvegen keresztül utat tört magának a teli napfény s a csillogó sugárkévében millió porszem libbent ide s tova. A beteg kinézett az ablakon s fátyolos tekintete végig kalandozott a vakító fehérségen. Az ereszről lecsüngő jégcsapok ezüstös fényben csillogtak a nap bágydt sugaraiban s messze elnyúló róna vakító fehér- takaróján olykor apró fénypontok csillantak meg, mintha valami láthatatlan kéz számtalan gyöngyszemmel szórta volna be a vastag szüzfehér hóleplet. A láthatárt magas hegyek zárták el. Csak itt-ott a magas erdők széle, amely fölött fátyolszerü kékes párák húzódtak el lomhán, észrevétlenül. (Folytatása következik.)
