Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)

1912-08-02 / 31. szám

Öl. szám. — IV. évfolyam.

Megjelenik minden pénteken.

Fehérgyarmat, 1912. aug- 2.

Társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap, b;

ELŐ

Egész évre Fél évre. .

FIZETÉSI ARAK:

FőmiintoitüFs: bortnyik György

— Nyilttér soronként 30 fillér. —

..........8 K.

...........4»

Ne

gyed évre.... 2 K. Egyes szám ára 20 fill.

Felelős szétosztó és loptuiűjdonos:

Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS

A lapot érdeklő minden közlemény valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi BOROSS LAJOS ügyvéd Fehérgyarmat, címére küldendők.

Megélhetési viszonyaink.

(Folytatás.)

A rideg statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy községeink népessége rohamosan fogy. Jó része még mindig Amerikában nyomorog, más része a fővárosba vagy a vidékre költözködött, hisz’ mint mondják itthon nincs kereset s igy megélni nem tudnak. Jo részben igazuk is van. Volna itt munkakereset, de csak úgy három hónapon keresztül a kapálástól a cséplés befejeztéig. Ez időben annyira összeszorul a munka, hogy helybeli munkáskezekkel, még akkor is ha gépek jönnek segítségére, — elvégeztetni a gazdasági munkát nem lehet. Ilyen rövid tavasz, mint a mi vidékünkön, nincs talán széles Magyarországban. A tavasz itt junius hó 2-ik felében kezdődik, addig tél van, az áprilisi és májusi tavaszt a folytonos meg-megismétlődő árvizek elrabolja tőlünk; ha szánt-vet is a gazga, kevés hasznát veszi, mert az elvetett

mag jó része elrothad a viz alatt, többnyire újra kell vetni, de már akkor elkésett, a gyenge növényzet kevés tavaszi- enyhe napfényt kapván, hirtelen jön rá a júliusi hőség, mely elhervasztja, kiszárítja a tavaszi növényzetet, legyen az zab, árpa, tengeri, krumpli vagy bármily tavaszi kapás növényzet. A tengeri például csak annyira tudott ez idén fejlődni, hogy legfeljebb elsőjére lehetett megkapálni, a másodolás összeesett az aratással s ott maradt kapálatlan. Siralmas az ily tengeri földek kinézése. Hát még azok a földek, melyek el voltak vetve ugyan, de reájuk jött az árvíz nem egyszer, de többször s megkapámi a földet nem lehetett előbb a viz, később a hirtelen kiszáradt sziklaföld miatt. Sok ily muhar-tallós föld teszi sivárrá s szánakozóvá a tavasz-mezőket. Nem lesz tehát zabunk, mert megsemmisítette a rozsda. Nem lesz kapás növényünk, mert elkésett, de gondolnék, lesz szénánk elég, mert a réteket 10 szer is elborította a fiivet nevelő jótékony árvíz! Csalódnánk, ha elliinnők. Az igaz,

hogy ily fütermésre, mint az idén még nem igen volt máskor kilátásunk, csakhogy a gyakori árvíz annyira beiszapolta, hogy nincs állat, mely azt megtudná emészteni. A sürü iszap rétegekkel bevont füvet háromszor annyi kaszás tudta csak letarolni csak azért, hogy sarjut kapjon a gazda, de mint a következő napok mutatták a sarju sem tudott jól fejlődni, a kánikullai hőség korán kiszárította. Szerencsétlen viszonyainkban tehát tavasz vetésre alig számíthatunk. Van azonban buzánk-gabonánk, mert szép táblák kerültek kasza és sarló alá. Ne bizakodj el jó gazdám, keservesen csalódol, az árvíz őszi vetéseidet is kegyetlenül megrongálta, a barázdák széles részein egy búza szemet nem találsz, a többi részeken is sömörödött a búza szem, csak kevés árvízmentes helyeken volt közepes az életnemü. A próbacséplések is szomorú valóságot tárnak elénk. Vártunk egy gazda keresztből 50—65 kilogr. búzát, részes keresztből 40—50 kilogrammot. Az eredmény az, hogy a gazda kereszt megáll a

PALI BÁCSI.

A „Fehérgyarmati Hírlap“ tárcája.

Tősgyökeres magyar ember volt Kransz- ki Pál uram, vagy amint közönségesen hivta a nép »Pali bácsi“. Magyar volt kivül-belül. Pedig úgy ötven esztendő előtt meg a Mi- atyánkot sem tudta elmondani magyarul, ügy szakadt ide valahonnan messze idegen országból, mint szegény vándorló legény, kinek se országa, se hazája. De nem is volt más hibája ezen kívül, mert becsületes, iparkodó, jóravaló ember volt. A mesterségében meg épen ritkította a párját. A falu vénei még emlékeznek rá, miként fogadta szolgálatába néhai Majoros István, az alszegi hires molnár, kinek két vízimalmán sohasem pihentek meg a nagy zakatoló kerekek. Nem volt a határban jobbtnódu ember nála.

Malmain kívül voltak még telkei, földei, szőlei, rétjei s vagyont érő igás és lábas jószága. De ami mindezeknél sokkal többet ért, volt neki egy hajnalképü, tüztől pattant, búzavirág szama, szép egyetlen

leánya, Eszter volt a neve. Nem fakadt olyan rózsabimbó három vármegyében. Hát maga a lelke! Olyan szelíd volt, mint a galamb és olyan jószivü, akárcsak a mesebeli tündérkisasszonyok. Bezzeg szerette is mindenki, kiváltkép az apja. Nem tudott olyast kívánni, amit egyetlen szavára meg ne cselekedett volna. S mégis egyszerű igy fordult, hogy majdnem kiűzte a házából. Az a szegény vándorló molnár-legény volt az oka mindennek.

Mert hát úgy történt a dolog, hogy Esztikének nagyon megesett a szive, amikor a szegény vándorló bekopogtatott hozzájuk. Hogyne, mikor még kérni sem tudott az istenadta. Olyan furcsa nyelven, beszélt hogy még a pap sem értette meg, pedig az már csak eleget tanult. Dehát azért teremtette a jó Isten a szivet, hogy megérezze, amit meg nem értett az ember. Bizony nem szégyelte hátáról leemelni a batyut, melyet azután nem is kötött fel soha többé. No meg az igazat megvallva, szép egy szál legény volt. Ha nem sütütte volna meg annyira a nap, királyfinak is beillett volna. Mi tagadás benne, rajta is felejtette egy párszor a szemét Majoros uram leánya, miközben

az ételt és egy pohár jó borocskát oda rakta eléje. A legény is utána pillantgatott de csak úgy lopva, mert megijedt a szive dobogásától.

— Hej 1 ha itt maradhatnék — gondolta magában. — bért se kívánnék én. Pedig ez a kívánsága csakhamar beteljesedett. Esztike előszóiitotta édesapját és megkérte szépen, hogy fogadja be a malomba, ne kóboroljon tovább a szegény lélek. Az öreg molnár dörmögött ugyan egy kicsit, de csak úgy, hogy senki se hallja. Mit fog ő kezdeni ezzel az emberrel, akinek a nyelvét sem érti ? Biz eleinte nehezen is ment a dolog, úgy kellett neki kézzel-lábbal mutogatni mindent, hogy mit csináljon. Hogy a fránya vitte volna el a nyelvét! Hanem az erős akarat lassan-lassan legyőzte a nehézségeket. Néhány hét múlva nem kellett már integetni, elvégezte az uj legény magától is a dolgát. Nem esett se baj, se kár semmibe. Jobb keze lett az öregnek, aki most már legalább hébe-korba kipihenhette magát. Egy fél esztendő múlva már meg is értették egymást, ügy ragadt a nyelvére a magyar szó, mint az Ínyére a liszt. Vasárnap reggelenként már magyar köszön-