Fehérgyarmati Hírlap, 1911 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-14 / 16. szám
.. --------— ------------------------------—-------- — -------------------------------------------------------______ ____________________________ 16 . szám. — III. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Fehérgyarmat, 1911. április 14. Társadalmi, gazdasági s szépirodalmi Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 8 kor. || Negyed évre 2 kor. 4 kor. || Egyes szám ára 20 f. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. Magyarádi Boross Lajos. A lapot érdeklő minden közlemény, valamint ax előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi Borosa Lajos ügyvéd Fehérgyarmat címére küldendők. Nyilttér soronként 30 fillér. HUSVÉT. Feltámadunk, feltámadunk ! Hangzik az ájtatos zsolozsma. S orgonabugás s tömjén füst közepette száll a magasba a zsoltár, mely öröktől örökké dicsőíti a nagy csodát, hogy az, ki meghalt ime feltámadott, mert a mindnyájunk felett lakozó Hatalmasság úgy akrta. Úgy akarta az emberiség jóvoltára, az emberiség megváltására. Ünnepi köntösben, ünneplő arczczal s a szívben felujjongó örömrivalgással köszöntjük, ezt a patyolat-fehér, ezt a hótiszta ünnepet, mely halhatatlan symbo- lumává lett a természet újjáéledésének, symboluma a megújhodásnak, megtestülóse a soha ki nem haló reménységnek. S az egész emberi társadalom, mint egy család tagja örvend, ujjong egymásnak. Meleg érzés hatja át mindnyájunk kebelét, a testvériség igaz tüze lángol, átszeretnők ölelni az egész világot. Magunkhoz karolni a nagy míndenséget, mely oly sokszor, mindig megmutatta, hogy a reménytelen, a hideg, dermesztő tél után, bármennyire is kétségbeejtsen zuz- marás, fagyos leheiletével, mindig a bimbófakasztó, napsugaras kikelet következik, mely azíután langyos fuvalmával felcsókolja azokat a keserves könnyeket, melyeket a tél ridegésge sajtolt ki szemünkből. Haleluja, haleluja ! zeng fel magasba a magasztos zsoltár s az emberi lelkek, ha csak egy pillanatra is megtisztulnak attól a földi salaktól, mely az egész év folyamán reájuk tapadt mindama küzdelmek közepette,melyet a létért való harc súlyos ütközeteiben vivniok kellett. Megtisztulnak és egyesülnek az emberi lelkek egy magasztos, hatalmas érzésben, a szeretet érzésében, mely erejénél fogva teremti mindazokat: a nagy világrengető, vívmányokat, mely előbbre viszi az egész emberiség sorsát. Mely megjavítja az egészségügyi viszonyokat, mely megkímél felesleges fáradalmaktól, mely megkönnyíti terhes földi munkáikat. Mindent, mindent a «zeretet érzése teremt, mert egyedül a szeretet az egyetlen teremtő erő. S a szeretet istenének feltámadását symbolizálja ez az ünnep, melynek mentői fényesebbé tételére természet s emberiség karöltve fáradozik. Mindegyik felölti legpompázatosabb köntösét, hogy külsőségekben is dokumentálja azt az örömét, hogy ime feltámadott a szeretet Istene, ki tanaiban a testvéri szeretet propagalálsát hirdette legelébb s aki az egy akol, egy pásztor gyönyörű jövendőjét szerette volna megteremteni s fáradozik azon még emlékében is. Magasra száll a tömjénfüst, fehéren illő párája áldozati füstként keres utat magának azokba a magasabb régiókba, ahol azok lakoznak, kik felettünk, mint gondviselő hatalom őrködnek s a kiknek erejére, akiknek pártolására mindnyájunk rávagyunk utalva. Száll, magasra szál a zsoltárok ó- des bus melódiája az emberi lelkek, eme tömjénfüstje s a myrha FÜRDŐI EPIZÓD. (A „Fehérgyarmati Hírlap“ tárcája) A „Viktória“ penzióval szemben, mélyen benn a tengeren kilátási pontot készítettek, amelyhez két lazán egymáshoz erősített falócából építettek hidat. Az újonnan érkezett fürdővendégek — főleg a hölgyek — nem nagyon merészkedtek reá. Alatta széles, habzó hullámokban zúgott a tenger haragvó kedvében, néha változó színekben csillogva, puhán hullámzott, mint szép asz- szony bokái körül a suliogó színes selyemszoknya. Teumann Gréte sem bizott a himbá- lódzó keskeny deszkaalkotmányban és amikor meglátta, mily messzire nyúlik a tengerbe, hirtelenül megállt, úgy hogy kísérője, aki követte, sem folytathatta útját. Qréte oldalt hajló fejjel nézegette a veszélyes vállalkozás chanceait. Közben megérezni vélte mögötte álló kísérőjének gúnyos pillantásait. Pirulva kapta fel a fejét, szorosan fogta össze csipkés szoknyáját, úgy hogy apró, fehér strandcipőbe bujttatott lábai kiszabadultak és bátran marsirozott előre. —• Látja, ez a helyes, csak bátran — mondta nevetve csengő hangon a szinész. A cél megéri a toruászást. . . . Halk sikoly. A hid közepén hirtelenül nagyon heves mozgással himbálództak a deszkák. . Gréte biztosra vette, hogy a kísérője okozta-e kellemetlen, nyugtalanító mozgázt, hogy megfélemlítse; ezért lerázta karjáról a segítségére siető kezet és lassan folytatta útját. A férfi nyílt, magasfoku intelligenciáról tanúskodó arca egy pillanatra elkomolyodott. Az egész fürdőközönségnek elkényeztetett kedvence volt. Szellemes, előkelő modorú férfi és mellesleg hírneves művész. A legforróbb női pillantásokkal és kedveskedésekkel szemben is megőrizte lovagias, kellemes szeretetreméltóságát, — de ezt soha túl nem lépte, — pompásan tenniszezett, u- szott és evezett, megállta helyét a bílliárd és a bakkasztalnál, amiért természetesen a férfiaknak sem volt ellenszenves. Gréte csak egy héttel ezelőtt érkezett oda egy öreg néni kíséretében. Már első napon visszatetszőnek látta azt az általános elragadtatást, amelylyel körülrajongták a művészt. Föltette magában, hogy a leghü- vösebben távol tartja magától ezt az elkényezteti fürdőbálványt. De azért nem kerülte. A kíséretet bármikor elfogadta. Megtűrte, mint ahogyan megtűrünk olyasmit, ami mulattat bennünket és amit, ha ráuntunk, egyszerűen otthagyunk. A művész észrevette ezt, de nem bán- tódott meg. Rezignáltan, félősen viselkedett Grétével szemben, mint egy kis diák és ea mulattatta, de ezzel még jobban magára haragította Grétét. Baleset nélkül érkeztek a hid régére, amely sokkal erősebben volt megcsinálva, ott nyersfából készült padok is állottak. Gréte rátámaszkodott a hid karfájára és engedte, hogy a friss tengeri fuvallat összeborzolja selymes haját. Milyen csodaszép itt minden, csak ne kellene midenáron — bosszankodni. A tenger mélyen lélegzett és átlátszó, zöld hullámai magasra csapódtak, — csak a parthoz verődve apadtak el csöndesen. A délutáni nap aranyesőt hintett az örökön mozgó, változó, végtelen víztükörre. . . . — Oh, milyen csodaszép —, sóhajtotta elragadtatva Créte és akaratlanul síivére tette a kezét. Örömsugár szökött a férfi meleg érdeklődéssel rajta nyugvó siemeibe, de gyorsan alázatos közönyt parancsolt arcára, amikor Gréte ráemelte fátyolos szemeit. És Gréte gyerekesen heves mozdulattal fordult el tőle, még a lábával is dobbantott. Haragra lobbantotta ez a kiállhatatlanul öntelt ember, aki most is csak azért mosolygott roá, mert a jóneveltsége nem engedte meg neki, hogy arcba kinevesse. Forró könnyek «löktek a szemeibe és elfordított fejjel ült le n szemben lévő padra. (Folytatjuk.)
