Fehérgyarmati Hírlap, 1911 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-10 / 6. szám

2.oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1911. február 10. környékünkről és választói közül szá- j mos előkelőség s igen sokan jelentek meg. A templomban az egyházi imát Nagy Barnabás ref lelkész mondotta. Onnan a családi sírbolt elé vitte, — gyászkocsin, a lovakat kifogva — a gyászoló közönség. A sírbolt előtt felállított ravatalnál Kiss Bertalan sza- raoskérl ref. lelkész mélyen megindul­va, többször könnyezve és zokogva a következő beszédet mondotta: Kiss Bertalan szamoské- ri ref. lelkész beszéde. Itthon vagy tehát ismét a régi ked­ves ősi fészkedben, hol egykor valamikor «lyan boldog voltál, a honnan küzdelmes és dicsőséges utadra kiindultál. ... A nagy problémát, mellyel hasztalan küzkö- dött, a melyet megfejteni nem tudott az élet: ime a halál, ez a lángész megoldot­ta könnyű szerrel. Eljöttél ide, hogy itt pihend ki a földi fél sok-sok fáradalmait mélabus árnyában e fenyvesnek, melynek tmindén fáját — talán épen e célzattal lenkend ültetett; eljöttél ide, hogy e sír­bolt komor ajtaján keresztül ismét talál­kozzál, egyesülj kedveseiddel; eljöttél, hogy mi is megöntözhessük koporsódat ■zeretetünk omló könnyeivel. Köszönjük neked, a miért hozzánk még a halálban is ilyen jó voltál. A koporsók felett Ítélkezni szoktak az élők, az emberek. Ám egy élet zajló folyását helyesen megítélni nem könnyen lehet. Csak Isten tudja ezt, ö teheti e- gyedttl, ki a szivek rejtekébe is belát, nemcsak as élet külszínét nézi, ösmeri, mint mi gyarló emberek, Es én nem is azért állottam ide, nem is azért seregel- tlnk egybe koporsódnál te drága, te ked­ves halotti Mi azért jöttünk, hogy irántad való soha meg nem szűnő szeretetünket Inegblzonyitsuk ezáltal is, — hogy elsír­juk a keserves utolsó búcsú könnyeit s mint az ég, ha a terhes felhőből aláhull a permeteg, kiderül, a mi bus szivünk is Vigaszt találjon, — mi csak azért jöttünk, hogy elpanaszoljuk az égnek, elmondjuk a földnek ezt a nagy veszteséget, mely a te váratlan halálodban reánk mindnyá­junkra lesújtott. Igen, elpanaszolni azt a nagy veszteséget, mely érte vármegyénket, melynek küzdő porondján a közérdekében oly sok nemes harezot vivtál — elpana­szolni azt a veszteséget, mely az ö halá­lában érte a fehérgyarmati választókerü­letet, melynek sok hosszú éveken kérész­iül képviselője volt az ország székházé­ban. Oh mily jól esik tenger fájdalmunk közepette is a felemelő tudat, hogy mig, a mint fájdalommal látjuk, igen sokan nem érdemből nyerik, de megvásárolván h hitvány lelkeket, pénzen szerzik a di­csőséget: Ót újra meg újra a polgárok szeretete emelte erre a magas polezra, mely a polgári megtiszteltetésnek a leg­magasabb foka. ó fizetett a választóknak nem .pénzzel, de elfogyhatatlan viszont- szeretettel. Bámulatos, mondhatni tüne­ményes lélek volt ebben az önző sivár világban. Porbahullt boldogságának omladé­káin járt megtört szív vei és e megtört sxivhöl mennyi fényt, meleget, boldogsá­got árasztott maga körül. Mély sebtől vérzett szive és mégis mennyi sebet — a misét bekötözött, — szegény maga és aiégfs hány mezítelent megruházott, hány száz meg száz szűkölkődőt, bajban levőt *»*gW£ttett, álláshoz, kenyérhez juttatott, soha senkit lett légyen bármily szegény el nem utasított. Köteteket lehetne Írni azokból a jócselekedetekből, melyeket egyesekkel, családokkal, községekkel, a társadalomban véghezvitt Nem Ítélkezni, de azért állottam ide gyászoló sereg, hogy e'panaszoljam azt a kimondhatatlan nagy veszteséget, mely érte főképen a mi szatmári református egyházmegyénket, a melynek te idvezűlt lélek páratlan ügybuzgó gondnoka, — szegény egyházunkat, a földi javakban szintén nem bővelkedő szegény pa­poknak, tanítóknak valóságos megváltója voltál. Te jobban szerettél minket, mint a hogy a földi atya szereti az é gyerme­keit ... Te inkább sziveden hordoztad, jobban munkáltad, elősegélted jólétün­ket saját mimagunknál ... Te nekünk Atyánk, testvérünk, barátunk mindenünk voltál. Mi vesztettünk benned a legtöbbet ezen a világon. Minket boritott a legmé­lyebb gyászba halálod . . . Reánk nézve kipótolhatatlaa veszteség a te elmúlásod! Egyszer volt . . . sohse lessz többé! Sírjatok Siannak leányai. Elesett, porba hullt a mi fejűnk koronája. Keserves szivvel veszünk buesut tőled. Óh kedves, szerelmes gyermekei! Ti is a teljes kiengesztelödés, a mindent elfedező szeretet szent csókjával bocsás­sátok el a ti szeretett édes atyátokat. . . Majd ott fent szebb, boldogabb lesz az élet. Ez a föld szegény ahhoz, — itt nem lehet. Szegény idvezűlt lélek, itt a földön ő is nagyon sokat küzdött, vezekelt, szenvedett. Az Ég bizonyára látta s felir­ta nagy betűvel könyvébe mindezt. Isten, te mindeneket látsz, igaz biró, légy hozzá az Ítéletben irgalmas, kegyel­mes. Menj kedves halott. Szeretetünk fog virasztani álmaid felett. Beszédet mondott még Szatmár vármegye közönsége képvisaletében Jékey Zsigmond géberjéni földbirtokos, kifejtve az elhunyt köztevékenységét és érdemeit s meleg bánatos hangon végbucsut vett tőle vármegyénk nevé­ben. A vármegyei függetlenségi párt nevében Madarassy Dezső pátyodi földbirtokos helyezett koszorút gyász­beszéd kíséretében a ravatalra, szava­iban megemlékezett az elhunyt érde­mekben gazdag 18 évi elnökösködésé- ről s eredményes s önzetlen s minden izében igazán független politikai tevé­kenységéről ; majd azzal fejezte be­szédét, hogy ily sok munka és küzde­lem után mint az elfáradt vándor pi­henni tért s megindultan vett végbucsut a párt nevében elnökétől. Thury Zsigmond kisari ref. lelkész a fehérgyarmati választókerület és a választó polgárok nevében a gyászos ravatalnál a következő beszédet mon­dotta : Thury Zsigmond kisari ref lelkész beszéde. Én, mint a fehérgyarmati kerület függetlenségi pártjának elnöke, úgy is mint a megboldogultnak igaz barátja mé­lyen megilletődve, fájdalomtól telt szivvel állok e koporsó mellett, fájó érzéssel veszem ajkaimra a költö eme szavait. „Halnak, halnak egyre halnak, Színe java a magyarnak.“ Megdöbbent az eset váratlansága. Mint felhőtlen égből lecsapó viilám — emberi voltunk töredékenységét, élettnk bizonytalan voltát mutatva e* eset, ezt kiálltja mindnyájunknak. Készen legyeink, mert nem tudjátok sem napját, sem óráját, melyen eljő a ti uratok. De nemcsak az eset váratlansága, — melyre nem voltunk elkészülve, — hanem a vesztés nagysága az, a mi fáj­dalmasan érinti síivünket e koporsó fe­lett. igen, mert jobbjaink fogynak, törhet- len bajnokaink hullanak egymásután. Luby Gézában ilyen veszteséget fáj­lalunk mindnyájan, kik a fehérgyarmati választókerülethez tartozunk, ö szón ke­vesek közé tartozott, a kik egy életpálya alatt mindig az első sorban állva a köz­vélemény ítéletének kitéve, mindig ha­sonlók maradtak önmagukhoz, keblök is­tene által vezéreltetve, magukat soha meg- nem tagadták, a hozzájuk kötött várako­zásokat s®ha meg nem csalták, a közité- letet maguk iránt soha tévedésben mm hagyták. Ifjú s férfi korának elejét a virágok ápolása s gondozására fordította g bebi­zonyítva ez által aat, mit később minden­ki tudott róla, hogy nem lehet rassz szi­ve annak, ki a virágokat szereti. — Férfi korának teljességében boldogult Uray Imre barátja unszolására képvisel® lett Ez időtől fogva egészen képviselői hiva­talának és az egyházi ügyeknek szentelte életét. Az elsők közt volt mindig, kik a magyar haza önállóságáért küzdöttek. Mig jobb és bal keze felől sokan meg- tántorodva, a helyzet előnyeit a maguk javára zsákmányolták ki, ö egyenesen haladt kitűzött célja felé. Nem tétovázott soha sem kimondani meggyőződését, bár­ha sokaknak nem tetszett is az, sem pá­dig megtenni azt, mit jónak látott. Ne* kereste soha a maga hasznát, csak a kö­telességérzet és a haza java által vezé­reltetett. Vannak, tudom én hogy vannak na­gyok, a kik hatalom, fény s tekintéllyel felülemelkedve a nagy tömegen bámulatot, hódolatot vívtak ki maguknak, de ki jel­lemével, mint szikla a hullámok között szilárdan áll a kisértések özönében, ki azon elvért, melyet zászlajára tűzött, kész szembe menni még a halállal is s inkáb életét áldozza fel, mint meggyőződését s vele hazájának szent ügyét, a kiről méltán mondhatjuk, hogy hiv volt mind halálig, óh ilyen hazafi nagyon kevés van. Ilyen volt Luby Géza, ő hü volt haláláig. Hiszen elvet vallani, mit a hatalom magáénak vall; küzdeni érte, midőn pénz, hivatal, kitüntetés, aranykereszt, az előre látható jutalom, óh ez nem érdem, nem hazafiaság, ezt bármely szolgalélek meg­teheti. — De olyan elvet vallani melyet a hatalom üldöz, küzdeni azért a hatalom ármány s rágalom fegyvereinek ellenében s küzdeni minden jutalom, elis­merés, sőt a győzelem reménye nélkül nem annyira a jelen, mint inkább a jövő reményében, óh ehez Krisztusi lélek szük­séges. Óh a hatalom diadalkocsiját tolni, mindig akadnak vállalkozók, de ki a di­adalmenetnek útját állva merészen kiáltja: ne tovább, ez csak kevés számú válasz­tottak tulajdona. Ilyen volt a megboldogult Luby Géza, ezért vallottuk mi őt mindenkor büszkén a magunkénak, mert ilyennek ismertük

Next

/
Oldalképek
Tartalom