Fehérgyarmati Hírlap, 1911 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-10 / 6. szám
2.oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1911. február 10. környékünkről és választói közül szá- j mos előkelőség s igen sokan jelentek meg. A templomban az egyházi imát Nagy Barnabás ref lelkész mondotta. Onnan a családi sírbolt elé vitte, — gyászkocsin, a lovakat kifogva — a gyászoló közönség. A sírbolt előtt felállított ravatalnál Kiss Bertalan sza- raoskérl ref. lelkész mélyen megindulva, többször könnyezve és zokogva a következő beszédet mondotta: Kiss Bertalan szamoské- ri ref. lelkész beszéde. Itthon vagy tehát ismét a régi kedves ősi fészkedben, hol egykor valamikor «lyan boldog voltál, a honnan küzdelmes és dicsőséges utadra kiindultál. ... A nagy problémát, mellyel hasztalan küzkö- dött, a melyet megfejteni nem tudott az élet: ime a halál, ez a lángész megoldotta könnyű szerrel. Eljöttél ide, hogy itt pihend ki a földi fél sok-sok fáradalmait mélabus árnyában e fenyvesnek, melynek tmindén fáját — talán épen e célzattal lenkend ültetett; eljöttél ide, hogy e sírbolt komor ajtaján keresztül ismét találkozzál, egyesülj kedveseiddel; eljöttél, hogy mi is megöntözhessük koporsódat ■zeretetünk omló könnyeivel. Köszönjük neked, a miért hozzánk még a halálban is ilyen jó voltál. A koporsók felett Ítélkezni szoktak az élők, az emberek. Ám egy élet zajló folyását helyesen megítélni nem könnyen lehet. Csak Isten tudja ezt, ö teheti e- gyedttl, ki a szivek rejtekébe is belát, nemcsak as élet külszínét nézi, ösmeri, mint mi gyarló emberek, Es én nem is azért állottam ide, nem is azért seregel- tlnk egybe koporsódnál te drága, te kedves halotti Mi azért jöttünk, hogy irántad való soha meg nem szűnő szeretetünket Inegblzonyitsuk ezáltal is, — hogy elsírjuk a keserves utolsó búcsú könnyeit s mint az ég, ha a terhes felhőből aláhull a permeteg, kiderül, a mi bus szivünk is Vigaszt találjon, — mi csak azért jöttünk, hogy elpanaszoljuk az égnek, elmondjuk a földnek ezt a nagy veszteséget, mely a te váratlan halálodban reánk mindnyájunkra lesújtott. Igen, elpanaszolni azt a nagy veszteséget, mely érte vármegyénket, melynek küzdő porondján a közérdekében oly sok nemes harezot vivtál — elpanaszolni azt a veszteséget, mely az ö halálában érte a fehérgyarmati választókerületet, melynek sok hosszú éveken kérésziül képviselője volt az ország székházéban. Oh mily jól esik tenger fájdalmunk közepette is a felemelő tudat, hogy mig, a mint fájdalommal látjuk, igen sokan nem érdemből nyerik, de megvásárolván h hitvány lelkeket, pénzen szerzik a dicsőséget: Ót újra meg újra a polgárok szeretete emelte erre a magas polezra, mely a polgári megtiszteltetésnek a legmagasabb foka. ó fizetett a választóknak nem .pénzzel, de elfogyhatatlan viszont- szeretettel. Bámulatos, mondhatni tüneményes lélek volt ebben az önző sivár világban. Porbahullt boldogságának omladékáin járt megtört szív vei és e megtört sxivhöl mennyi fényt, meleget, boldogságot árasztott maga körül. Mély sebtől vérzett szive és mégis mennyi sebet — a misét bekötözött, — szegény maga és aiégfs hány mezítelent megruházott, hány száz meg száz szűkölkődőt, bajban levőt *»*gW£ttett, álláshoz, kenyérhez juttatott, soha senkit lett légyen bármily szegény el nem utasított. Köteteket lehetne Írni azokból a jócselekedetekből, melyeket egyesekkel, családokkal, községekkel, a társadalomban véghezvitt Nem Ítélkezni, de azért állottam ide gyászoló sereg, hogy e'panaszoljam azt a kimondhatatlan nagy veszteséget, mely érte főképen a mi szatmári református egyházmegyénket, a melynek te idvezűlt lélek páratlan ügybuzgó gondnoka, — szegény egyházunkat, a földi javakban szintén nem bővelkedő szegény papoknak, tanítóknak valóságos megváltója voltál. Te jobban szerettél minket, mint a hogy a földi atya szereti az é gyermekeit ... Te inkább sziveden hordoztad, jobban munkáltad, elősegélted jólétünket saját mimagunknál ... Te nekünk Atyánk, testvérünk, barátunk mindenünk voltál. Mi vesztettünk benned a legtöbbet ezen a világon. Minket boritott a legmélyebb gyászba halálod . . . Reánk nézve kipótolhatatlaa veszteség a te elmúlásod! Egyszer volt . . . sohse lessz többé! Sírjatok Siannak leányai. Elesett, porba hullt a mi fejűnk koronája. Keserves szivvel veszünk buesut tőled. Óh kedves, szerelmes gyermekei! Ti is a teljes kiengesztelödés, a mindent elfedező szeretet szent csókjával bocsássátok el a ti szeretett édes atyátokat. . . Majd ott fent szebb, boldogabb lesz az élet. Ez a föld szegény ahhoz, — itt nem lehet. Szegény idvezűlt lélek, itt a földön ő is nagyon sokat küzdött, vezekelt, szenvedett. Az Ég bizonyára látta s felirta nagy betűvel könyvébe mindezt. Isten, te mindeneket látsz, igaz biró, légy hozzá az Ítéletben irgalmas, kegyelmes. Menj kedves halott. Szeretetünk fog virasztani álmaid felett. Beszédet mondott még Szatmár vármegye közönsége képvisaletében Jékey Zsigmond géberjéni földbirtokos, kifejtve az elhunyt köztevékenységét és érdemeit s meleg bánatos hangon végbucsut vett tőle vármegyénk nevében. A vármegyei függetlenségi párt nevében Madarassy Dezső pátyodi földbirtokos helyezett koszorút gyászbeszéd kíséretében a ravatalra, szavaiban megemlékezett az elhunyt érdemekben gazdag 18 évi elnökösködésé- ről s eredményes s önzetlen s minden izében igazán független politikai tevékenységéről ; majd azzal fejezte beszédét, hogy ily sok munka és küzdelem után mint az elfáradt vándor pihenni tért s megindultan vett végbucsut a párt nevében elnökétől. Thury Zsigmond kisari ref. lelkész a fehérgyarmati választókerület és a választó polgárok nevében a gyászos ravatalnál a következő beszédet mondotta : Thury Zsigmond kisari ref lelkész beszéde. Én, mint a fehérgyarmati kerület függetlenségi pártjának elnöke, úgy is mint a megboldogultnak igaz barátja mélyen megilletődve, fájdalomtól telt szivvel állok e koporsó mellett, fájó érzéssel veszem ajkaimra a költö eme szavait. „Halnak, halnak egyre halnak, Színe java a magyarnak.“ Megdöbbent az eset váratlansága. Mint felhőtlen égből lecsapó viilám — emberi voltunk töredékenységét, élettnk bizonytalan voltát mutatva e* eset, ezt kiálltja mindnyájunknak. Készen legyeink, mert nem tudjátok sem napját, sem óráját, melyen eljő a ti uratok. De nemcsak az eset váratlansága, — melyre nem voltunk elkészülve, — hanem a vesztés nagysága az, a mi fájdalmasan érinti síivünket e koporsó felett. igen, mert jobbjaink fogynak, törhet- len bajnokaink hullanak egymásután. Luby Gézában ilyen veszteséget fájlalunk mindnyájan, kik a fehérgyarmati választókerülethez tartozunk, ö szón kevesek közé tartozott, a kik egy életpálya alatt mindig az első sorban állva a közvélemény ítéletének kitéve, mindig hasonlók maradtak önmagukhoz, keblök istene által vezéreltetve, magukat soha meg- nem tagadták, a hozzájuk kötött várakozásokat s®ha meg nem csalták, a közité- letet maguk iránt soha tévedésben mm hagyták. Ifjú s férfi korának elejét a virágok ápolása s gondozására fordította g bebizonyítva ez által aat, mit később mindenki tudott róla, hogy nem lehet rassz szive annak, ki a virágokat szereti. — Férfi korának teljességében boldogult Uray Imre barátja unszolására képvisel® lett Ez időtől fogva egészen képviselői hivatalának és az egyházi ügyeknek szentelte életét. Az elsők közt volt mindig, kik a magyar haza önállóságáért küzdöttek. Mig jobb és bal keze felől sokan meg- tántorodva, a helyzet előnyeit a maguk javára zsákmányolták ki, ö egyenesen haladt kitűzött célja felé. Nem tétovázott soha sem kimondani meggyőződését, bárha sokaknak nem tetszett is az, sem pádig megtenni azt, mit jónak látott. Ne* kereste soha a maga hasznát, csak a kötelességérzet és a haza java által vezéreltetett. Vannak, tudom én hogy vannak nagyok, a kik hatalom, fény s tekintéllyel felülemelkedve a nagy tömegen bámulatot, hódolatot vívtak ki maguknak, de ki jellemével, mint szikla a hullámok között szilárdan áll a kisértések özönében, ki azon elvért, melyet zászlajára tűzött, kész szembe menni még a halállal is s inkáb életét áldozza fel, mint meggyőződését s vele hazájának szent ügyét, a kiről méltán mondhatjuk, hogy hiv volt mind halálig, óh ilyen hazafi nagyon kevés van. Ilyen volt Luby Géza, ő hü volt haláláig. Hiszen elvet vallani, mit a hatalom magáénak vall; küzdeni érte, midőn pénz, hivatal, kitüntetés, aranykereszt, az előre látható jutalom, óh ez nem érdem, nem hazafiaság, ezt bármely szolgalélek megteheti. — De olyan elvet vallani melyet a hatalom üldöz, küzdeni azért a hatalom ármány s rágalom fegyvereinek ellenében s küzdeni minden jutalom, elismerés, sőt a győzelem reménye nélkül nem annyira a jelen, mint inkább a jövő reményében, óh ehez Krisztusi lélek szükséges. Óh a hatalom diadalkocsiját tolni, mindig akadnak vállalkozók, de ki a diadalmenetnek útját állva merészen kiáltja: ne tovább, ez csak kevés számú választottak tulajdona. Ilyen volt a megboldogult Luby Géza, ezért vallottuk mi őt mindenkor büszkén a magunkénak, mert ilyennek ismertük
