Fehérgyarmati Hírlap, 1911 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-01 / 49. szám

TLiJk

Megjelenik minden pénteken. Fehérgyarmat, 1911. decemberi.

. - .. Társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK

Egész évre

.........8 K.

Fé

l évre...............4 „

Ne

gyed évre.... 2 K. Egyes szám ára 20 fill.

FbIbISs szerkeszti is laptniajdoiios:

Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS

Nyilttér soroMként 30 fillér.

A lapot érdeklő minden közlemény, valamint az előfizetés! és hirdetési dijak dr. Magyarádi Boross Lajos ügyvéd Fehérgyarmat, címére küldendők.

Városaink.

Magyarországnak 154 olyan városa van, amelynek lakossága a 10.000 főnyi lélekszámot meghaladja, — igy értesített ma bennünket a hivatalos lapban közölt végeredménye a legutóbbi nép- számlálás városi részének. Körülbelül 4 és fél milliónyi lakosságot jelent az s igy városaink élete az ország népéből több, mint negyedrészének sorsát adja

A kimutatás nem közöl semmi részletezést s nem közli a múlt népszámlálás megfelelő adatait sem, igy alig van valami magyarázó adatunk, amely legalább az összehasonlítás révén némi kutatásra adna alkalmat, így alig tehetünk mást, minthogy azt konstatáljuk, amit a hivatalos lap: Budapest lakóssága 880.000, Szegedé 118.000. Szabadkáé 94.000, Debrecené 92.000, Zágráb, Pozsony és Temesvár a 70 és 80 ezer közt járnak, 60.000-nél több lakosa van Kecskemétnek, Nagyváradnak, Aradnak, H. M. Vásárhelynek, Kolozsvárnak; Újpest és Miskolcz pedig ötvenezernél több lelket számlál; Pécs, Fiume, Győr, Kassa, Békéscsaba, Brassó lakóssága felül jár a negyvenezeren, 15 olyan

városunk van, amely főszámra a negyvenezerhez közeledik, köztük Kispest és Erzsébetfalva; 27 város lakóssága húszezer főnél nagyobb.

Anélkül azonban, hogy közvetlenül ehhez a kimutatáshoz csatlakozó adataink volnának, vannak bizonyos dolgok, amelyekkel épen ennek a puszta névsornak a kapcsán kell leszámolnunk.

Budapest nagy érdeklődéssel várja azt a pillanatot, amelyben végül az egy millió főnyi lakosságot eléri. A mai közigazgatási beosztás mellett még most is hiába s mivel a szaporodás az utolsó 10 évben pl. 80.000 fő volt, még egy évtized munkája kellene ahhoz, hogy ezt a számot elérjük. Valójában azonban már benne is van a főváros a milliós lélekszám- ba, mert Újpesttel, Kispesttel, Erzsébetiül vával együtt csakugyan eléri ezt. Hiszen gazdaságilag igazán nem lehet másként fogni fel ezeket a helyeket, mint amelyek Budapestnek erőszakkal elszakított területei.

De azért nem könnyű azt mondani, mintha a fővárosnak ez a szaporodása az országra nézve és magára a fővárosra nézve is örvendetes volna. A városokba való tódulás a vidék egészségtelen fejlődésének is lehet jele s igy van ez az Alföldön. A föld nélküli népség nem talál elég jó munkaalkalmat a vidéken s a városokba özönlik, növelvén a forradalmi proletárok számát. Egyébként nagyrészt ilyen elemekből áll az alföld számos földjellegü népes városa. Nem is városok ezek, mert hiába van a városkának megfelelő számú lakosságuk, sem gazdaságilag, sem szociológiai szempontból nem sorolhatók a városok kategóriájába. A városi jellegű helyek élesen válnak el egymástól, s minél jobban igyekszik a mezőgazdasági jellegű város az igazi várost utánozni, annál élesebb a különbség.

Pedig a város városias jellege nagy haladást jelent. Nejfi mondhatjuk ugyan, hogy elmen az irányban nem mentünk előre az utóbbi évtizedek alatt, hisz látjuk, hogy még a legkissebb város is százezreket, milliókat áldoz gazdasági és szociális és kulturális célokra. De ez mint kevés ahhoz, hogy ezek némiképpen is megállják a helyüket csak a szomszéd Ausztriával szemben is. Persze itt századokon át rendszeresen fejlesztődön a városok városias jellege, neküjik néhány évtized alatt kell elvégezni századok munkáját.

ELDOBOTT SZÍV.

(A .Fehérgyarmati Hírlap* tárcája.)

Késő éjjel a kávéházban már csak néhány újságíró üldögélt együtt. A tea mellett arról beszélgettek, hogy most már nem történhetik semmi sem titokban, mindent megtudnak az újságírók s meg is Írják. Miközben a beszélgetés folyt, a szomszéd asztalnál egy öreg ur telepedett le s ezt a megjegyzést hallva, oda szólt a társaságnak:

— Tévednek uraim, mert bizony nagyon sokszor uem tudják meg azt, a mi érdekes. Áz emberi lélekbe nem látnak bele és felületesen, csak külsőleg látják meg az eseményeket, a melyek igy kívülről nézve közönséges dolgoknak látszanak, pedig nem egy nagy és mélységes tragédia.

— A nagy tragédiák mindik a nyilvánosság elé kerülnek — jegyezte meg az egyik újságíró.

— Dehogy kerülnek. Azok, a melyek egy ember belső világában játszódnak le s lelkét-szivét törik össze, azok, a melyeknek hőse ilyen küzdelem után bukik el, nem kerülnek nyilvánosságra, mert nehéz őket meglátni, csaknem lehetetlen.

— Mondjon csak egy ilyen esetet! — faggatták hitetlenül az újságírók.

— Véletlenül tudok; épen a minap történt annak a fiatal hivatalnoknak a* ön- gyilkossága, amelyről az összes lapok öt soros hírben emlékeztek meg, pedig bizony igen érdekes tönténete van.

Az öreg urat biztatták, hogy mondja el, majd meglátját. Bele fogott hát a beszédbe.

— Az öngyilkos Bartay Ferenc volt.

Mint árva gyerek került ide a fővárosba,

s ott lakott abba a kis öreg házban, a hol én. Csöndes fiú volt, ha dolgát végezte a hivatalában, otthon ült és bújta a könyveket, Egyetlen kedvtelése volt a színház; különösen az egyik operettszinházba járt gyakran.

A mikor aztán összeismerkedtünk, a nyári estéken gyakran ültünk az udvaron a diófák allat s olyankor olyan különös dolgokat beszélt, hogy nagyon föl keltette az érdeklődésemet. Elmondotta a többi közt, hogy nagy terve van. Mivel szegény ember, valamit alkotnia kell, hogy feltűnjön s méltó legyen arra, a mit elakar érni, Többet nem mondott, de észrevettem, hogy valami nagy szenvedelem hevíthette a külünben egyszerűnek látszó embert. Sohasem beszélt róla, de egyszer aztán véletlenül elárulta magát. Együtt voltunk az operettszinházban s hazajövet nagyot sétáltunk. Oda kerültünk megint a már csöndes színház mellé és Bartay, a ki egész idő aáatt alig ólt valamit, megállt a sötét épület előtt és igy szólt:

— Nézze ezt a házat. Még előbb tün- déri fényben úszott, tele volt emberrel, muzsikaszó zengett és dal csengott falai között, mórt temetői némaság és kietlen sötétség honol benne. S miközben édes mámoritó dal, vidám kacagás hangzott benne, ki hinné, hogy valaki ott a homályos nézőtéren könnyet ejtett ? Ki tud arról, hogy fönn a magasban az elsötétült csillár körül a sok virág elszállott illata egy keserves köny- csepp tűnő párájával ölelkezik minden vigasság után.

Meglepetve hallottam e szavakat s aztán elgondolkoztam rajtuk. Valami elérhetetlen ábrándja lehetett ennek az embernek.

A minap aztán megjött a magyarázat. A mikor hazamentem, a gazdasszonyom sii’va mondta hogy menjek be Bartayhoz, mert szivén lőtte magát. Már akkor hetek óta nem találkoztunk. A szerencsétlen ember halálos sebbel feküdt az ágyon, de még tudott beszélni.

— Hallgass meg, susogta. Meg kell halnom, «le legalább te tudd meg, mi vitt a sírba. Szerelmes voltam abba a lányba, a ki ott a színpadon dalolt. Szegény ember voltam, nem tudtam még közel se járni ahhoz a ragyogó teremtéshez. De megesküdtem magamban, hogy addig fogok dolgozni, mig a közelébe érek és érdemes leszek rá. A minap azután ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy végre közelről is lássam és beszéljek vele, ha csak egyszer is, Azt a nAdot