Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-04 / 9. szám
II. évfolyam. A Fehérgyarmat, 1910. Márczius 4. — 9. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre ................................. 8 k orona Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Megjelenni hetenhént pánteken. A lapot érdeklő minden közlemény, valamint as Fél évre................................. 4 „ P ír. Msigy&irlcali Mnms La|@§ előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi Baross Negyed évre .... 2 „Lajos ügyvéd Fehérgyarmat címére küldendők. Enyhe tél. Jégtörő Mátyás — minden körülmény azt mutatja — az idén nem tör jeget. Csak nagyon öreg emberek emlékszenek arra, hogy olyan enyhe tél lett volna, mint aminő a mostani. 1875-ben volt az s mindjárt hozzá is teszik, hogy 1858-ban nagyon is meg- dült a gabona. Ma már a gazdák a gabonanemüek túlságos elbokrosodása esetén tudnak védekezni és ha a tavasz nem lesz túlságos nedves, sok esővel való akkor a megdülés veszedelmét el tudjuk kerülni. Mindazonáltal az időjárás furcsasága nagy gondot okoz a gazdának és ennek az enyhe télnek a változatlan egyformasága ismét csak azt bizonyítja, hogy a gazdálkodás felette hasonlatos a hadviseléshez. A földmivelőnek, mint a hadviselő vezérnek az ellenséggel, állandóan a természettel kell a harcban állam. Nemcsak az időjárás akadályaival kell a gazdának megküzdeni, hanem a természet fenyegető élősdi állatokkal és növényi betegségekkel is Az idei enyhe tél még számítóbbá teszi a gazdát. A tél során számba kell vennie gazdasági eszközeit s meg kell néznie, vizsgálni, nem szorul-e javításra valamely szerszáma és eszköze és készen áll-e minden arra az időre, amikor az első tavaszi napsugárral megindul a verejtékes múnka, Isten áldásáért. Télen végzik a föld termő erejének megtartásáért való legfontosabb munkát, a trágyahordást, ékkor történik a hernyózás és a gallyazás. Minden télnek megvan a maga gazdasági dolga, ha még arra nem gondolunk is, hogy mint a jó papnak, a jó gazdának is holtig kell tanulnia. Belátja ezt már a a legkisehb gazda is, hogy a mai gazdasági versenyben csák az az ember áll meg a saját lábán* aki állandóan tanul, tapasztalatokat gyűjt és a gazdaság újabb fogásait megtanulja és azzal az ósdi gazdálkodással, mellyel hajdan a földet művelték, teljesen szakit. Nem a heverés ideje a tél, ha még arra is ügyet vetünk, hogy a gazdának télen kell meglevő gazdasági felszereléseiről leltárt készíteni, üzemterveket csinálnia a jövőre és számadásait pontosan lezárnia, hogy tudja miből micsoda haszna, vagy kára volt, mert csak Így lesz képes haszonnal értékesíteni számadásainak, feljegyzéseinek kínálkozó nagy tanulságait. De nemcsak a gazdának, hanem a gazdasági munkásnak is megvan a maga tennivalója, foglalkozása. Okvetlen rá kell jönnie a gazdasági munkásnak arra, hogy ha télen át is, még ha kevesebb napi keresete lenne, dolgoznia kell. De mit dolgozzék a gazdasági munkás télen? Egyszerű a felelet: meg kell tanulnia a gazdasági házi iparnak valamely ágát, mert tiz év alatt bebizonyult igen sok helyen, hogy ez a téli foglalkozás alkalmas arra, hogy az aratáson szerzett kenyér mellé más táplálékot az adjon. Azt mondják, hogy~százezer gazdásági munkás foglalkozik már háziiparral, készjt gyümölcs- es baromfi szállító kosarakat, söprűket, ásó-, kapa és kaszanyeleket és több efajtát, de azt is mondják, hogy még tízezer annyi munkásnak tudna kenyeret adni télente a gazdaLIRAI ALKONYAT. (A .Fehérgyarmati Hírlap“ tárczája.) Öt óra volt, az ifjú,- aki egészben véve még csak tizennyolc esztendős volt ottlion ült az asztalkája mellett s olvasott, azaz nem olvasott, mert mialatt a könyv betűin gépiesen végig siklott, gondolatai egész másfelé jártak s mire a fejezet végére ért, nem tudta, hogy mit olvasott. Egy kicsit elgondolkozott egy pillanat múlva ismét akarta olvasni figyelmesen és lassan a már végig futott fejezetet. Meggondolta. Becsapta a könyvet s a tükör elé állt, megigazította a frizuráját és nyakkendőjét s kiosant az utcára. Kint alig járt egy lélek. Mindenki jobban érezte magát a meleg szobában, ahol a kandalló szép téli meséket duruzsol. A kis városi al- konyatok igen csendesek télen. A szűk utcákon részvét nélkül vérzik eh a nap s ha beáll az esti szürkület lassan-lassan felragyognak az ablaküvegek a lámpafénytől. Az ifjú egy darabig kószált az utcán, de csakhamar befordult egy kapuba. Ott lakott Fejes, a református lelkész s a leánya Irénke igen szépen tud zongorázni. Amint benyitott az ajtón hallotta egy oldalt eső szobából Irénke zongora ütemeit, valami szép gyakorlatott játszót. Az ifjú megállt az ajtó előtt s hallgatta. A szive hangosan dobogott s képzeletében látta Irénke apró kis ujjacs- káit, amint végigfutnak a billentyűkön talán abban a percben érezte, hogy szerelmes, nagyon nagyon szerelmes Irénbe. A zongora egy pillanatra elhallgatott s az ifjú bátortalanul bekopogott. — Ki az? — hangzott belülről. — Én vagyok. — felelte az ifjú. —*■ Kicsoda? — ismételte Irén. — Én, Mészáros Sándor — s már-már úgy gondolta, hogy jobb lett volna el sem jönnie. De Irén véget vetett az iíju tépelődésén. — Jöjjön be Sándor, — s a zongora mellől felugrott s ajtót nyitott neki. Nem tudtam elgondolni, hogy ki jöhet ilyenkor hozzánk. — Ha zavarom Irénke akkor elmegyek. — Dehogy zavar, dehogy. Örülök, hogy itt van. Maraáék elmentek valahová, nincs senki itthon s unalmamban’nem tudtam mit csinálni. Látja, elővettem a kottákat és gyakorlatoztam egy kicsit. Üljön le, vesse le a kabátját. — Köszönöm. Sándor kissé félszegen letette kabátját és odaült a zongora ' mellé. Irénke pedig keresett a kotta csomók között valami szép dalt. — Múlt héten kaptam egy néhány szép kottát a városból egy dalt megtanultam belőle, ha akarja eljátszom magának. Itt van éppen. — Nagyon fogok örülni, hiszen tudja hqgy szeretem a zenét. Irén belekezdett a lágy, dallamos nótába. Az alkonyat, a muzsika és a szőriem hangulatai, ott zsongtak az ifjú és a leány leikében. S a kis szobáeska megtelt az ifjúság forró sugaraival,, A dal hatása alatt, egészen ellágyultak. — Ugy-e szép volt? — kérdezde írónké, amikor befejezte a dalt. — Szép volt, nagyon szép volt — felelte Sándor. És néhány másodpercig hallgattak, nem tudták megtalálni a beszélgetés fonalát, pedig be sok mendani valójuk lett volna, ha szivük sugallatára hallgatnak. Sándor egy darabig belemerült gondolataiba, aztán kotorászott a zsebeiben, keresett egy papirszeletkét. — Mit keres ? — kérdezte Irén. — Tegnap egy verset olvastam az újságban, olyan szép volt, hogy kivágtam. Fölakarom önnek olvasni, megengedi? — Tudja, hogy én szeretem a verseket, különösen a szerelmes verseket szeretem nagyon. Kár, hogy a költők, most már nem igen Írnak szerelemről. A modern költők már nem olyan szerelmesek, mint Petőfi, vagy Reviczky Gyula.
