Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-30 / 52. szám

48-as függetlenségi s pártonkivüli politikai és társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap. Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 8 kor. j| Negyed évre 2 kor. 4 kor. I Egyes szám ára 20 fii. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. Magyarádi Boross Lajos. A lapot érdeklő míndea közlemény, valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi Boross Lajos ügyvéd Fehérgyarmat címére küldendők. Nyilttér soronként 30 fillér. Uj esztendőre. Szerencséje az emberiségnek, hogy többen vagyunk optimisták, mint pe- szimisták és valóban fajunknak csőd­jét jelentené, ha mindnyájan lehor- gasztott fővel járnánk Isten szép ege alatt és bizalmatlansággal eltelve a jövő iránt lemondással és ami ennek eredménye energiátlansággal töltenénk napjainkat, várván mig balsorsunk be­teljesedik. Ebből kerekednék a lelki özönvíz, amely mozdulatlan mocsárként lepné el a sártekét. Mi lenne velünk, ha nem biznánk egy jobb jövőben, borús helyzeteknek, bajoknak elnému­lásában? Mindent, amit emberi elme és kéz alkot, nemcsak a jelennek szól, hanem a jövőnek is a gyümölcsöt megtcrmő, a jelennél jobb, háládato- sabb jövőnek. Nagy filozófusaink kö­zül a tekintélyes többség hirdette, a lángész bizonyítékaival bizonyította a vanitatum vanitá&t, az emberi lét és küzködés meddőségét, céltalanságát, de érdekes, hogy maguk ezek a tudó­sok is olyan életet éltek, mint közön­séges embertársaik, kűzködve a inával, bízva a holnapban. A nagy Charles Darvin, a gőgös emberi származási illúzióinak e szétromboiója, a fajok harcáról és létért való küzdelemről szóló örök — igaz elméletek megte­remtője, a kereszténység tanításai mel­lett egyik leghivatottabb hirdetője an­nak a törvényszerűségnek, amely sze­rint az embernek, amig él, nagyszerű kötelességei vannak és egész haláláig úgy kell felfogni az élet becsét, mintha nem is lenne halál. E szerint nincs lemondás, nincs hátrálás, nincs csüg- gedés, vagy ha van is, csak az élet­untak között, ellenben van reménység, bizodalom és izzó energia, amely az emberiség százmillióit a jobb jövendő felé tereli. Ezért öiör.iüfmtpség Sylvester éj­szakája, amikor eltemetjük vidám tor­ral az elmúlt viszontagságos esztendőt és üdvözöljük habzó borral az újat, a titokzatosat, az ösmeretlenségekkel teljest. Nincs és ne is legyen pesszi- nizmus Sylveszter éjszakáján, uj év napján, melengessen minden ener­giát a siker reménye! Mert ebben van az emberiség áldása, szomorú szivek balzsama, gyöngék ereje. A jövőben és a holnapban, amely kárpótolni fog a ma visszásságaiért, kudarcaiért. Szomorúság, bánat és csalódás elég ért bennünket és sokszor mege­sik a siker-emberrel is, hogy dia­dalának tetőpontján érzi a legsúlyo­sabban a maga nyomorúságát, melyet minél szorgosabban titkol a világ előtt annál fájdalmasabb neki. De éppen abban nyilvánul meg az emberiséget fenntartó őserő, hogy túltesszük ma­gunkat ezeken a bajokon százszor megtépet vitorláinkat ismét kifeszitjük és várjuk a kedvező szelet, amely a boldogság és megelégedettség öblébe röpitse bárkánkat. Kevesen vannak a- kik oda értek, legtöbben csak az öböl körül hajókáznak szakadatlan. Hanem akik tévelyegnek az élet óceánján, mindenkit sarkal a tudat, hogy nincß megállapodás addig mig be nem ju­tunk abba az öbölbe. És küzdésben, a boldogság hajszolásában telik el az élet. A TITKOK NAPLÓJÁBÓL (Egy színész naplójából.) (A .Fehérgyarmati Hírlap“ tárcája.) — Nagyon jól ismertem 111. Sándor czárt. Kitűnő ember volt, ha ugyan szabad azt mondanom egy czárról, hogy ember, közönséges enber, szakasztott mása önnek, nekem és valamennyiünknek. De mint csá­szár is kitűnő ember volt, valóságos atyja népének és nagyon örvendek, hogy önök párizsiak egy hidat is kereszteltek az ő ne­vére. Merész volna az az állításom, hogy a czár barátom volt. Hanem számtalanszor tüntetett ki a legelőzékenyebb rokonszenvével. Egy ezüst czigarettaszelenczém van tőle, a melyen nevem kezdőbetűi azokkal a ritka kövekkel vannak kirakva, amelyek csakis az éjszaki sark közelében levő helyen találhatók. Azonkívül egy gyufeszelenczét is őrzök tőle, amely valami ismeretlen fémből készült s sajátságos szaga van. Ezek az emlék tár­gyak nem az értékességük miatt becsesek előttem, hanem azért mert a czár ajándékai, nemde ? Akkoriaan Oroszországban játszottom és 111. Sándor czár gyakran jött el, hogy engem jobb szerepeimben lásson, mert sokra becsülte szinésztehetségemet. Oroszországban a szivekbeu éppen olyan ritkán mosolyog a napfény, mint azokban a hóboritott fenyőer­dőkben ahol a farkasok tanyáznak. Az em­berek épen olyan kimértek, hidegek, mint a minő borongós, barátságtalan az a rideg köd, mely a Néva vizén terjed. Mégis mond­hatom, hogy a czár, ha az én játékomat hallotta, nem egyszer tapsolt hangosan, sőt tüntetőleg és jobbjával barátságos mosoly- lyal integetett le hozzám a színpadra. A fel­vonás végén pedig a páholyába hivatott, ahol kézszoritásával és hízelgő elismerésével halmozott el. De a színházon kívül is meg­engedte, hogy láthassam őt, gyakran hivatott magához, hogy a véleményemet és tanácso- mnt kérje, természetesen csakis művészeti kérdésekben és ha ünnepséget rendezett a palotájában, a szini előadások vezetését mindig reám bizta. Boldog, gazdag és hires voltam tehát; befolyásos barátaim dédelgettek és tenyerén hordozott a szerencse is, — minden este azért imádkoztam az Egek urához, bárha a Sorsom mindig ilyen maradna. . . * * * Az elbeszélő elhallgatott, szemeiből szomorúság tükröződött és miután kis ideig csönd volt, folytatta előadását: — A szüleim nem éltek, nőtlen ember voltam, egész családom a húgom volt, egy elragadóan bájos, tizenhét éves lány, akinek vidámságtól és nyílt őszinteségtől ragyogó lelke volt a napfény az én otthonomban. Abhan a fullasztő esendben, amely a hazám felé nehezedik, — abban a mérhetetlen ren­dőri gyanakodásban nagyon ritka az ilyen őszinte lélek, mint az övé, amely nem retten vtssza semmiféle gondolatnak a hangos ki­mondásától még olyanoknak a társaságában sem, akiknek jelenléte egészen elnémítja az ajkakat és bezárja a lelket. Imádtam az én kis rebbelisemet, de aggódtam is érte szün­telenül. Egy napon, mikor (hazatértem Moszk- vából, ahol néhány vendég előadásra voltam szerződtetve, a házamat üresen találtam; két cselédem az előszobában ült és jajgatott. — Hol van a húgom ? — kérdeztem. — Oh uram ! — felelte a> egyik, mert a másik sohasem beszélt. — Ók voltaik itt és elvitték a kisasszonyt a dajkával együtt. Isten legyen irgalmas iránta! — Részeg vagy, vagy pedig bolond ! — kiáltottam szinte magamon kívül. — Mi lelt? A kérdésemre felelj, hol van a húgom ? Az öreg a magasba emelte dús sza­kállal benőtt arczát és igy felelt: — Mondtam már neked, ... ők voltak itt . . . és elhurezolták ... az ördög tudja hová! — De miért ? Miért . . . Valamit mon­datok kellett ok nélkül csak nem hurciolták el . . . Nem mondták meg az okót? — Semmitsem mondtak. . . . Sohasem szoktak valamit. Mint a pokol kutyái úgy je­lennek meg ... és ha elmentek, nem marad egyéb hátra, mint airni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom