Fehérgyarmati Hírlap, 1909 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1909-10-22 / 4. szám
Melléklet. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP Regény csarnok. ÉJSZAKA. Irta: FODOR REZSŐ. Folytatás. A tündérkirályfi szavaira megreszketett a kicsiny kunyhó. Valahonnét a kandaló vígan sercegő tüzéből egyszerre egy fekete ruhába öltözött szellem szólt ki és vihogva, kaczagva ált meg a királyfi előtt. — Mit akarsz tenni te bohó ? Király nem teheti azt a mit akar, hanem a mit parancsolnak neki. Királynak boldogítani kell csak, de boldognak lenni nem szükséges . . . És én megakadályozom boldogságodat. Magammal viszem e leányt az én palotámba és nem királyommá, hanem cselédemmé teszem. Ellenem nem tehetsz semmit, mert hatalmasabb vagyok náladnál . . . A szellem kaczagva tűnt el a kandaló lángjai között. A királyfi kardjával a tiizbe szúrt, de csak még jobban hangzott a kaczaj, melyet egy hang kisért szüntelen: a halál vagyok ... a Halál . . . A tündérkirályfit már keresték az erdőben. Kürtökkel, harsonákkal verték fel az erdő csendjét. A királyfi meghallotta. Letakarta királyi köntösével az alvó leányt és bár a szive majd megszakadt, eltávozott a kunyhóból. . . . Becsapta az ajtót és becsapódott utána a boldogság ajtaja. Fülébe csendült még utközken egy szomorú accordja annak a szép dalnak mit a koldusleány az ő vigasztalására énekelt. De elnyomta az érzést a kürtök harsogása, az üdvkiáltás, mellyel a megkerült tündérkirályfit fogadta a nép. És ekkor a tündérkirályfi koldusnak érezte magát, mert a szivét elvesztette . . * Elmondjam-e végét a mesédnek ? Hallgasd meg Dodi! A tündérkirályfi nem kereste fel többet a szegény kis leányt. t Ö csak álmodott tovább. Várta a tizenkét lovas hintót, melyen elviszik a tündérpalotába. BÚCSÚ. Kopott, ócska bútorok tarka rendetlenségben hevernek szanaszét a szobában. Az ablak mellett közvetlenül áll egy zongora, melyet valószínűleg még a múlt század elején készíthettek, mert oly rekedt, tompa hangja van, mintha valamely múlófélben lévő állat beteg csontjai közül jönne ki hörögve, szánalmat keltő módon. Egy leány játszik rajta valami régi, szentimentális dalocskát. A szoba másik sarkában áll az íróasztal. Meglátszik, hogy a lakók minden gondja ezen holminál koncentrálódik, ellentétben a többi bútordarabbal, a mit belep a por olyannyira, hogy már a színét sem lehet kivenni egyiknek sem. Az íróasztal előtt ül egyik gazdája a háznak — a Bandi. Közönyösen, fásultan, szoborként ül a helyén és az unalomtól annyira eltorzul .az arca. hogy senki i'ia sem tudná leolvasni róla azt, hogy merre tekint szemeivel, hogy mit érez e pillanatban, hogy mire gondol. Az íróasztal mellett áll a szoba legérdekesebb bútordarabja — a kerevet, előtte egy mahagóni asztalkával. Ezen a kereveten terpeszkedik hatalmasan — a kényelemnek minden legparányibb örömét kiélvezni akarva — Dodi. Vastag szivarjából időközönként egykedvűen eregeti a füstöt apró karikákban, megfigyelve azt, hogy miként tágulnak azok a piciny karikák, följebb-följebb kúszva a levegő millió porszemecskéi között, a mig egyszerre lassan-lassan egyesülnek a porszemekkel és látatlanul semmivé lesznek. A leány felállta zongora mellől. Bosz- szankodva csapja le födelét, miközben dur- cás hangon szól oda Bandinak: — Nem játszom többé maguknak, hiszen rám sem figyelnek. Az isten tudja, merre kószál a gondolatuk. Még egy szót sem szólanak hozzám. Azt hiszem, Dodi, maga sem lát már szívesen. Jól van! Többé nem jövök magához. Istenemre, nem jövök magához. Bandi nevetett. Erre a leány még jobban dühbe jött és csaknem sírni kezdett. Nagy erőmegfeszi- tésbe került, hogy a szemei felé tóduló könyeket visszafojtsa. Pedig mennyire tudnak fájni azok a könyek, melyeket a szem el szeretne sírni, de a szív szégyeli őket — a mások szemei előtt .......... — Mit nevet rajtam Bandi? — Hogy én mit nevetek? Azt magam sem tudom. (Folytatása köv.)
