Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 7. szám
Fakutya 5. HELYSZÍNI szemle George Duhamel kisregénye ÁLMOS CSÖND Bocquet bíróval és doktor Vendredivel söröztünk. — Hja! A tudomány! — mondta Vendredi. — Az ember azt hinné, hogy, pedig dehogy! — A tudomány? Ja, úgy! Hm! — szólt a bíró és elaludt. Nem mondhatni, hogy az öregnek valami szép szája volt. Hervadt, lilásan duzzadt ajkai közül kifittyedt egy pipaszár, mely nyáltól fénylett. Sok idő elmúlt már azóta, de nem bírtam elfelejteni, milyen csúf volt ez a tekintélyes úr. Szenvedélyesen törekedtem szép tárgyakkal való meghitt együttélésre, de a velük való foglalkozás nem volt képes kitörölni lelkemből e nevetséges rútság emlékét. Pedig hát derék ember volt ez a bíró. Az idő olyan volt, hogy rossz szenvedélyeink a rekkenő hőségtől lanyhulni kezdtek. A kártya csaknem kihullott kezünkből. Lehúzták a redőnyöket s a kávé szinte összezsugorodott, hogy kissé hűvösebben tartsa magát e pokoli izzásban. Zárt lett, mint egy ostromlott város. Néha, ha az illatos gőzöktől már kába volt, egy-egy légy vonója érintette gyengéden a csendet, utána elnémult minden. Elnéztem a nedves homokot, mellyel fölhintették a követ. Pinceszagu volt, az embernek a foga csikorgóit tőle. — Hja, a csend! — folytatta a kis doktor. — Sok mindent lehetne róla mondani! Gáspár ing-plasztronját két ujja közé fogta és hol elhúzta, hol meg visszalökte, hogy izzadó melle egy kis levegőhöz jusson. La Biel gyufákat tördösött s az asztalon fekvő kártyákat nézegette. A homok idegessé tett. Én is a kártyákat kezdtem nézni. Finom piszokréteg vonta be őket. A figurák ártatlanul pillantottak az emberre, de amint nem leste őket, észrevétlenül forogni kezdtek. Mindegyik alak üldözni kezdte az ellenlábasát. Legalább tíz vagy tizenkét kancsóval ittam. Ez a nagy adag sör egy hideg zacskóba gyűlt a testem közepén, melyet dühösen zárt körül a világegyetem s összeesküdött ellene, hogy megmelegítse. A Péchin-kávéház egész örökkévalóság óta himbálódzott, mint valami ködös bárka, dohány és kávéillatú hullámokon. De egyszerre tropikus lehellet érte arcomat és kihúzott az örvényből. — Mi az? — mondta a doktor. — Mit akar? A nyitott ajtó káprázatában a csősz sötét árnyképe látszott a világos égen. Körülötte a fény oly erős volt, hogy azt hitte az ember, megtámadja és föloszlatja ezt az idegen testet. — Békebíró úr! — szólt az ember. — Alszik! Láthatja, hogy alszik! — felelte a doktor halkan. — Bocs... bocsánat, — sóhajtott Bocquet — már, már nem alszom. Doktor mi az? Mit akar az öreg? — Békebíró úr! Ban de Moussyban megöltek egy embert. Végleg felébredtem, gyomrom felháborodására, mely megtöltötte egész testemet megsavanyodott sörrel. A csősz megjelenése, a nagy csendben elhangzott hír komolysága, mind eltörpül amellett a sürgős szükségesség mellett, hogy betegyék azt az ajtót, mely izzó kemencére nyílt. — Megöltek egy embert Ban de Moussyban. — Tegye be az ajtót, — szólt akkor a bíró s az volt az érzésem, hogy Bocquet ur csúf szájával én beszélek. A csősz betette az ajtót zavartan és dühösen. A hír borzalmassága, melyet hozott, eddig nem tett ránk jelentékeny benyomást. Ez bántotta s ezt mutatta is. Balkezét botja kampóján nyugtatta, jobbkezében sapkáját forgatta lázasan. Arcáról kövér verejtékcseppek hullottak a homokos padlóra. — Üljön le, üljön le, barátom: inni kell. MEGÖLTEK EGY EMBERT A bíró felemelkedett, nehezen nyomva el lélegzete asztmás sípolását. A doktor idegesen a kártyákon dobolt. Valami tréfás komolyság ült az arcán, összeszedte a játszmát és szárazon az asztalra koppantott vele. E koppantás határozó volt s a csendet halálra ítélte. — Hallotta-e, békebíró úr? Ban de Moussyban megöltek egy embert. — Ammá biztos, ronda egy eset! — tette hozzá Bizouame. A csősz kezdte már fölfogni, hogy az újság élő fülekbe jutott. Olyan érzése volt, mint annak, aki örvénybe süllyesztette mérőónját s egy rázkódása jelenti neki, hogy vállalkozása eredménynyel kecsegtet. — Az mindig ronda eset, — szólt Bocquet — mindig ronda eset, ha egyik ember megöli a másikat. Igyon valamit, Bizouarne. A föld mélyéből hirtelen kibújt a kávés gömbölyű teste. Sört és odaadó forró kíváncsiságot kínált. — A kutyafáját! — mondta Le Biel. — Gondolják, hogy lehet valakinek kedve öldökölni ilyen hőségben? Gáspár semmit se szólt. Halványkék mosollyal nézett mindenkire. Nem látszott rajta unalom. —■ Ismétlem, — hangsúlyozta a doktor hangosan és határozottan. — Hallotta-e Bocquet úr, mit mondott a csősz? Gyilkosság történt Ban de Moussyban. — Gyilkossáág! — mondta Péchin és egy szállítmány habzó söröskancsót tett az asztalra. A bíró pillogott. Szeplős kezét szakállába mélyesztette és úgy látszott, gondolkodik. — Hallottam már, hallottam, doktor. Megöltek egy embert Ban de Moussyban. Ez rettenetes. De hát . • . mit csináljak. E percben nyílt az ajtó és E. Lestrange, a békebíróság írnoka lépett be. A doktor arca nőttönnövő izgalmat fejezett ki, de ez csöppet sem nyomta el természetes kedélyét. — Kerüljön beljebb, iktató úr! Kerüljön beljebb és csukja be az ajtót. Hallom, megöltek egy embert Ban de Moussyban. Lagymatagságom lassanként elmúlt s az esemény izgalma lett úrrá fölöttem. Egész arcomon langyos verejték ütött ki, mintha az új érzések fárasztották volna. Néztem Bizuarnet, a bírót, a doktort, fiatal barátaimat, a légies kávést, az iktatót és figyelmesnek, frissnek éreztem magamat. Magam sem tudom miért, valami édes és izgató jókedv kerített hatalmába. — Csudálkozom, bíró úr! —■' mondta a doktor. S Lestrange felé fordulva folytatta: — A békebíró úr azt állítja, hogy nem érdekli a dolog. Érthetetlen! — De, barátom... — próbálkozott a bíró. — Megengedjen! — ugrott föl a doktor. Állva sokkal kisebb volt, mint amilyennek ülve látszott. Már ismertük ezt a tüneményt, de nem kerülhettük el, hogy meglepődjünk rajta. — Megengedjen! — kiáltott. — Mi történik, ha bűnt követnek el? A bűnügyi bizottság helyszíni szemlét tart. Itt van! Ha olvassa a lapokat, megtalálhatja minden oldalon. Chapiensben megöltek egy asszonyt, Précyben meggyilkoltak egy egész családot — és mi történt? A bűnügyi bizottság helyszíni szemlét tartott. Itt van. — Úgy van, úgy van, — bizonygatta Lestrange úr, akinek csinos kurta bajusza volt, melyet vaskos, kurta ujjaival állandóan simogatott. Na igen, hogyne, a bűnügyi bizottság — sóhajtott a bíró. — Megengedjen, kedves barátom! A bűnügyi bizottság helyszíni szemlét tartott, mondják, dr. Chonotte vagy dr. Machin kíséretében, aki megállapította a tényállást. így mondják-e vagy sem? — így mondják — állította Péchin. — Úgy van, úgy van, — szólt Lestrange úr s felemelte mutatóujjával bajuszát, nehogy a sörbe érjen. Gáspár, Le Biel és én csillogó szemekkel könyökölve az asztalon, hálás pillantást vetettünk a csöpp Vendredire. E nap hősége lassan-lassan elhúzódott tőlünk. A teremben ok támadt arra, hogy éljünk és ne aludjunk. A doktor mélyen, gondosan ültette el ezt hallgatósága tudatába. Végtelenül hálásak voltunk érte.