Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1964 / 6. szám

Fakutya 9. ÖNGYILKOSSÁG — Nekem semmi keresni va­lóm ezen a földön, ez az egy biz­tos. Mi következik ebből? Az, hogy a legokosabb, ha öngyilkos leszek. Erre az eredményre jutott André Dufas, hosszas töprengés után, amikor számot vetett ön­magával. André Dufas fiatalember volt, nem okosabb és nem ostobább, mint az ő korában a fiatalembe­rek szoktak lenni. Iskoláit úgy ahogy elvégezte, a vizsgákat jól, kevésbé jól lerakta és most, hu­szonötéves korában itt volt állás és pénz nélkül. Még annyija se volt, hogy valahogyan elvergőd­ne Párizsba, ahol talán mégis si­kerül elhelyezkednie. Mert ott­hon lézengeni, eltűrni a kisváro­si ismerősök kicsinylő pillantá­sait, — egyáltalán nem volt kel­lemes dolog. Ennek akart véget vetni. — Öngyilkos leszek! — dön­tötte el magában. Ezzel kalapját fejébe csapta, kezeit üres zsebeibe mélyesztet­­te, búcsú nélkül távozott hazul­ról, végigment a városkán, mig eljutott a kis erdőig, amely a folyó hosszában nyúlt el. Hirtelen megállt. Az egyik fa alatt gondosan összehajtogatott ruhát látott. — Úgylátszik, valaki fürdik a folyóban — gondolta és már to­vább akart menni, mikor szeme megakadt a fehér lapon, amely a földön fekvő kalap szalagjára volt tűzve. Lehajolt, felvette a kalapot és a következőket olvas­ta a céduláról: Ne gyanúsítsanak senkit. Ön­ként mentem a halálba. Leon Gadeau. Gadeau a város egyik leggaz­dagabb polgára volt. — Lám, gondolta magában André — milyen egyforma sor­sunk van. Majd így töprengett. — De az okok nem egyfor­mák. Gadeau gazdag ember volt, kiélvezhette az élet szépségeit és gyönyöreit. Most már bizonyára megcsömörlött a léha élettől, el­fáradt. Életunt lett. Nem kár ér­te. Ezután a megállapítás után nem törődött többet Leon Ga­deau sorsával, hanem a fákat kezdte vizsgálni, keresett egy al­kalmas, elég erős ágat, amelyre a hurkot felerősítheti. — Mégis kényelmesebb, ha fel­akasztom magam, legalább nem kell levetkőznöm, mint Leon Ga­­deaunak, aki a vízbe ugrott. Tekintete a fa alatt heverő ru­hára tévedt. — Egészen új öltöny. És mi­lyen finom. Mégis csak különös, hogy valaki öngyilkos legyen, a­­kinek ilyen kifogástalan ruhája van. Közönyös arccal nézegette for­gatta a ruhát. A halál küszöbén állót mit érdekelnek ilyen dol­gok? A kabát zsebéből cigaret­tatárca esett ki. André kinyitotta. Kitűnő cigaretták voltak benne. Rágyújtott. — Az utolsó! — sóhajtotta. —- Mondhatnám így is: az első és egyben az utolsó, mert soha életemben nem szívtam még ilyen cigarettát. Ilyen fényűzésre so­hasem tellett nekem. Persze Ga­deau megengedhette magának. Kotorászni kezdett a kabát másik zsebében. Megtalálta a pénztárcát. Kinyitotta. Különfé­le bizonyítványok, személyazo­nossági iratok mellett ezer frank lapult meg. — Ezer frank. Egész csinos összeg —* dörmögte André. Micsoda hallatlan ostobaság hátat fordítani az életnek, ami­kor valakinek ilyen szép ruhája és ezer frankja van! Gadeau hely­zetében inkább Párizsba mentem volna. Elhallgatott. Gondolkodott. Hirtelen a homlokára ütött. — És miért ne tehetném azt, amit Gadeau elmulasztott? An­nak volt értelme, hogy én meg akartam halni. De Gadeau? Sza­márságot követett el. Mi követ­kezik ebből? Ha ő már megtette azt, amit én akartam, miért ne tenném én meg azt, amit ő el­mulasztott? Összekapkodta az öngyilkos ruháit, cipőit és a közeli bo­zótba sietett. Nem tellett bele egy negyed óra és átöltözve lé­pett ki a sűrűből. — Mintha csak rám szabták volna! — szólt, elégedetten vé­gignézve magán. Azután a hóna alatt levő cso­magot, amelyben levetett, elnyűtt ruhái voltak, a fa alá helyezte, a saját gyűrött kalapját kicserél­te Gadeau jó kalapjával, a régi cédulát eltépte és egy másikat tett helyébe. Ne gyanúsítsanak senkit. Ön­ként mentem a halálba. André Dufas. — Nagyszerűen elintéztem mindent! így legalább senki sem keres és nyugodtan élhetek Pá­rizsban. Ezentúl tehát Leon Ga­deau lesz a nevem. Igaz, hogy örököseit megrövidítettem, de nem érzek semmiféle lelkiisme­­ret-furdalást. Lesz nekik elég miből élni! Különben is az ösz­­szeget jótékony célra fordítom. Megmentek vele egy mármár el­veszett életet. Hogy ez az élet az enyém: annál kellemesebb. Ga­­deaunak pedig mindegy. Ezzel vidáman búcsút intett ruháinak és elsietett. Vágyainak netovábbja végre teljesedhetett: Párizsba utazhatott. Megszállt egy kisebb szállodában, iparko­dott magát minél jobban kárpó­tolni az eddig elmulasztottakért. Evett-ivott, szórakozott. Örült az életnek. — Egyelőre van miből. Azu­tán majd meglátjuk. . . Egyik napon azt mondja neki a szobaasszony. — Keresik, uram... — Engem? — csodálkozott André. — Igen... Már tegnap este ér­deklődött valaki, hogy Leon Ga­deau úr itt lakik-e és mikor szo­kott idehaza lenni... A szobaasszony elment. André gondolkodott. — Gadeau családjának egyik tagja lehet... Valahogy megtud­hatták, hogy itt lakik egy Leon Gadeau nevű egyén. Kíváncsiak. Érdekeli őket, ki lehet az, aki­nek az öngyilkossal teljesen azo­nos neve van. Vagy talán valaki felismert engem és szeretné tud­ni, miért használom a Gadeau nevet... Megvakarta fejét. — Ebből baj lesz. Kutatnak. Nyomoznak. Rendőrség. Megta­lálják nálam Leon Gadeau pa­pírjait és még meggyanúsítanak, hogy én tettem el láb alól... Jobb lesz minél előbb odébb álla­­ni... Az ablakhoz szaladt, de ott megállt. —- Hopp! Most jut eszembe! Negyedik emelet! Kissé túlma­­gas. Hm. Csak legalább ne tép­tem volna el Gadeau búcsúleve­lét. Most senki sem fogja elhin­ni, ha elmondom, hogy történt... Kopogtak. Egy férfi lépett be, nagy léptekkel André felé ment és megragadta a gallérjánál. A férfi Leon Gadeau volt. Dühö­sen rárivallt André Dufasra. — Úgy? Tehát te vagy az, semmirekellő! Te élsz itt az én becsületes nevem alatt! Hallat­lan! Én öngyilkos leszek, hogy végre nyugodtan éljek Párizsban, hogy megszabadulva rettenetes feleségemtől itt úi, boldog sorsot kezdhessek és akkor te tönkre­teszed terveimet! Megengedhe­tem én azt neked, hogy halot­­taimból feltámassz? Ide a papí­rosaimat és figyelmeztetlek, hogy még a mai napon tűnj el a sze­meim elől és ne merd az én ne­vemet használni, mert velem gyű­lik meg a bajod! Tomboló haraggal rázta meg Andrét, azután felkapva papír­jait, elsietett. Akar hiszi, akár nem, azóta nem voltam a padláson, amióta J szegény uram egy napon váratlanul eltűnt. J VÁRATLAN LÁTOGATÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom