Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 6. szám
Fakutya 9. ÖNGYILKOSSÁG — Nekem semmi keresni valóm ezen a földön, ez az egy biztos. Mi következik ebből? Az, hogy a legokosabb, ha öngyilkos leszek. Erre az eredményre jutott André Dufas, hosszas töprengés után, amikor számot vetett önmagával. André Dufas fiatalember volt, nem okosabb és nem ostobább, mint az ő korában a fiatalemberek szoktak lenni. Iskoláit úgy ahogy elvégezte, a vizsgákat jól, kevésbé jól lerakta és most, huszonötéves korában itt volt állás és pénz nélkül. Még annyija se volt, hogy valahogyan elvergődne Párizsba, ahol talán mégis sikerül elhelyezkednie. Mert otthon lézengeni, eltűrni a kisvárosi ismerősök kicsinylő pillantásait, — egyáltalán nem volt kellemes dolog. Ennek akart véget vetni. — Öngyilkos leszek! — döntötte el magában. Ezzel kalapját fejébe csapta, kezeit üres zsebeibe mélyesztette, búcsú nélkül távozott hazulról, végigment a városkán, mig eljutott a kis erdőig, amely a folyó hosszában nyúlt el. Hirtelen megállt. Az egyik fa alatt gondosan összehajtogatott ruhát látott. — Úgylátszik, valaki fürdik a folyóban — gondolta és már tovább akart menni, mikor szeme megakadt a fehér lapon, amely a földön fekvő kalap szalagjára volt tűzve. Lehajolt, felvette a kalapot és a következőket olvasta a céduláról: Ne gyanúsítsanak senkit. Önként mentem a halálba. Leon Gadeau. Gadeau a város egyik leggazdagabb polgára volt. — Lám, gondolta magában André — milyen egyforma sorsunk van. Majd így töprengett. — De az okok nem egyformák. Gadeau gazdag ember volt, kiélvezhette az élet szépségeit és gyönyöreit. Most már bizonyára megcsömörlött a léha élettől, elfáradt. Életunt lett. Nem kár érte. Ezután a megállapítás után nem törődött többet Leon Gadeau sorsával, hanem a fákat kezdte vizsgálni, keresett egy alkalmas, elég erős ágat, amelyre a hurkot felerősítheti. — Mégis kényelmesebb, ha felakasztom magam, legalább nem kell levetkőznöm, mint Leon Gadeaunak, aki a vízbe ugrott. Tekintete a fa alatt heverő ruhára tévedt. — Egészen új öltöny. És milyen finom. Mégis csak különös, hogy valaki öngyilkos legyen, akinek ilyen kifogástalan ruhája van. Közönyös arccal nézegette forgatta a ruhát. A halál küszöbén állót mit érdekelnek ilyen dolgok? A kabát zsebéből cigarettatárca esett ki. André kinyitotta. Kitűnő cigaretták voltak benne. Rágyújtott. — Az utolsó! — sóhajtotta. —- Mondhatnám így is: az első és egyben az utolsó, mert soha életemben nem szívtam még ilyen cigarettát. Ilyen fényűzésre sohasem tellett nekem. Persze Gadeau megengedhette magának. Kotorászni kezdett a kabát másik zsebében. Megtalálta a pénztárcát. Kinyitotta. Különféle bizonyítványok, személyazonossági iratok mellett ezer frank lapult meg. — Ezer frank. Egész csinos összeg —* dörmögte André. Micsoda hallatlan ostobaság hátat fordítani az életnek, amikor valakinek ilyen szép ruhája és ezer frankja van! Gadeau helyzetében inkább Párizsba mentem volna. Elhallgatott. Gondolkodott. Hirtelen a homlokára ütött. — És miért ne tehetném azt, amit Gadeau elmulasztott? Annak volt értelme, hogy én meg akartam halni. De Gadeau? Szamárságot követett el. Mi következik ebből? Ha ő már megtette azt, amit én akartam, miért ne tenném én meg azt, amit ő elmulasztott? Összekapkodta az öngyilkos ruháit, cipőit és a közeli bozótba sietett. Nem tellett bele egy negyed óra és átöltözve lépett ki a sűrűből. — Mintha csak rám szabták volna! — szólt, elégedetten végignézve magán. Azután a hóna alatt levő csomagot, amelyben levetett, elnyűtt ruhái voltak, a fa alá helyezte, a saját gyűrött kalapját kicserélte Gadeau jó kalapjával, a régi cédulát eltépte és egy másikat tett helyébe. Ne gyanúsítsanak senkit. Önként mentem a halálba. André Dufas. — Nagyszerűen elintéztem mindent! így legalább senki sem keres és nyugodtan élhetek Párizsban. Ezentúl tehát Leon Gadeau lesz a nevem. Igaz, hogy örököseit megrövidítettem, de nem érzek semmiféle lelkiismeret-furdalást. Lesz nekik elég miből élni! Különben is az öszszeget jótékony célra fordítom. Megmentek vele egy mármár elveszett életet. Hogy ez az élet az enyém: annál kellemesebb. Gadeaunak pedig mindegy. Ezzel vidáman búcsút intett ruháinak és elsietett. Vágyainak netovábbja végre teljesedhetett: Párizsba utazhatott. Megszállt egy kisebb szállodában, iparkodott magát minél jobban kárpótolni az eddig elmulasztottakért. Evett-ivott, szórakozott. Örült az életnek. — Egyelőre van miből. Azután majd meglátjuk. . . Egyik napon azt mondja neki a szobaasszony. — Keresik, uram... — Engem? — csodálkozott André. — Igen... Már tegnap este érdeklődött valaki, hogy Leon Gadeau úr itt lakik-e és mikor szokott idehaza lenni... A szobaasszony elment. André gondolkodott. — Gadeau családjának egyik tagja lehet... Valahogy megtudhatták, hogy itt lakik egy Leon Gadeau nevű egyén. Kíváncsiak. Érdekeli őket, ki lehet az, akinek az öngyilkossal teljesen azonos neve van. Vagy talán valaki felismert engem és szeretné tudni, miért használom a Gadeau nevet... Megvakarta fejét. — Ebből baj lesz. Kutatnak. Nyomoznak. Rendőrség. Megtalálják nálam Leon Gadeau papírjait és még meggyanúsítanak, hogy én tettem el láb alól... Jobb lesz minél előbb odébb állani... Az ablakhoz szaladt, de ott megállt. —- Hopp! Most jut eszembe! Negyedik emelet! Kissé túlmagas. Hm. Csak legalább ne téptem volna el Gadeau búcsúlevelét. Most senki sem fogja elhinni, ha elmondom, hogy történt... Kopogtak. Egy férfi lépett be, nagy léptekkel André felé ment és megragadta a gallérjánál. A férfi Leon Gadeau volt. Dühösen rárivallt André Dufasra. — Úgy? Tehát te vagy az, semmirekellő! Te élsz itt az én becsületes nevem alatt! Hallatlan! Én öngyilkos leszek, hogy végre nyugodtan éljek Párizsban, hogy megszabadulva rettenetes feleségemtől itt úi, boldog sorsot kezdhessek és akkor te tönkreteszed terveimet! Megengedhetem én azt neked, hogy halottaimból feltámassz? Ide a papírosaimat és figyelmeztetlek, hogy még a mai napon tűnj el a szemeim elől és ne merd az én nevemet használni, mert velem gyűlik meg a bajod! Tomboló haraggal rázta meg Andrét, azután felkapva papírjait, elsietett. Akar hiszi, akár nem, azóta nem voltam a padláson, amióta J szegény uram egy napon váratlanul eltűnt. J VÁRATLAN LÁTOGATÁS
