Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 6. szám
4. Fakutya EGY DRÓTSZÖRÜ FOXI NAPLÓJÁBÓL Végre itthon vagyok! Másfélórahosszat várakoztam a fodrásznál. Hát ez a folytonos várakozás idegölő! Bár el kell ismernem, hogy a fodrászom érti a mesterségét. Olyan gyönyörű voltam a trimmelés után, hogy mindenki engem bámult. Ó hogy unom már ezt a nagy népszerűséget, milyen jó lenne visszavonulni a közszerepléstől! Sajnos, nem tehetem. Gazdám, az ébenfeketehajú hölgy nem „érvényesül“ nélkülem, nem tehetem, hogy ne kisérjem el. De ma már nem megyünk el hazulról. Hálistennek! * Az éjszaka naplómat nézegettem s megdöbbenve láttam, hogy már-már úgy beszélek, mint egy ember. Azt írtam: „gazdám“, holott rabszolgát kellett volna írnom. Elvégre minálunk csak az történik, amit én akarok. Mindenki a kedvemben jár s boldogok, ha elégedettségem jeléül megcsóválom kurta farkamat. Minden mozdulatomtól el vannak ragadtatva. Unom is kissé ezt a szolgalelküséget, úgy látszik, az ember a leghűségesebb állat. Bár lehet, hogy csak a kutyákkal szemben. Ha unalmamban ásítok egyet, ha sportolási szándékkal felugrok a székre, már az egész ház kiáltja: „Jaj, de cuki, jaj, de aranyos!“ És azt hiszik, hogy mindez az ő mulattatásukra történik, pedig... Dehát én nagykeblű vagyok, nem rontom el a mulatságukat, elvégre igazán rendes alattvalók, minden pénzüket rám költik. * Új hódolóm is van a házban, ahol lakunk, egy kopasz bácsi. Már hetek óta kedveskedik, hogy „kicsi kutyus, kis kutyuli“, meg hasonló értelmetlen szavakat gügyög. De észrevette, hogy rá sem hederítek, ezért újabban kockacukorral mutatja be előttem hódolatát. Mindenki tudja, hogy a kockacukor a gyengém, így nem tudtam ellentállni s kegyeimbe fogadtam a kopasz bácsit. Tegnap már arra kért, hogy álljak két lábra, gondoltam, nem rontom el a kedvét, hát megtettem. De soha többé! Még most is remegek az izgalomtól, ha a reggeli inzultusra gondolok. A kopasz bácsi fiával találkoztam a lépcsőházban, aki arra kért, hogy álljak két lábra, akkor ő is ad cukrot. Fölálltam két hátsó lábamra s a cukor után kaptam.. . s képzeljék. .. a haszontalan kölyök krétát dobott a számba.. . Borzasztó! * Szerelmes vagyok! Éjszakánként verseket vonítok selyempárnámon és szüntelenül Bobira gondolok. Egy kutyakiállitáson ismerkedtünk meg, ahol három díjat nyertem s másnap az összes újság közölte fényképemet. Bobi nem nyert díjat, dehát egyetlen kutya sem ült a zsűriben s mit tudták azok az öregurak, hogy Bobi a világ legszebb kutyája? Szerencsére, gazdáink, illetve rabszolgáink is összebarátkoztak, így gyakran találkozhatunk. Már hallom is a lépcsőházból tündéri vakkantását, abbahagyom az írást, futok Bobi elé! * Meg akarok halni! Unom az •életet, a selyempárnát és a kockacukrot! Még csirkecombbal sem lehetne megvigasztalni: Bobi elutazott! Tegnap eljöttek búcsúzni hozzánk s Bobi szőke rabszolgája mondta, hogy a Riviérára mennek nyaralni. „Ti hová mentek?“ — kérdezte, s hiába vakkantottam közbe, hogy mi is odamegyünk, feketehajú rabszolgám azt felelte, hogy Olaszországba. Majd megszakad a szivem! * Nyaralunk. Megérkeztünk Balatonkukucskára s képzeljék, a panzió kertjében összeakadtam Bobival! A két rabszolga elvörösödve magyarázta egymásnak, hogy meggondolták a dolgot, inkább itthon nyarainak, hiszen szebb is a Balaton, mint azok a felfújt külföldi nyaralóhelyek. Szerintem is igazuk van. Bobinak is ez a véleménye, de mi nem vörösödtünk el, hanem vígan futkároztunk a homokban. * Két hétig nem írtam naplót. De most oly súlyos megrázkódtatások értek, hogy elpanaszolom keservemet. Két hétig nyaraltunk. A rabszolgák két hét múlva megállapították, hogy Balatonkukucska mégis csak unalmas porfészek, így hát most itthon vagyunk. Dehát nem erről van szó. Ma reggel, mikor bejött hozzám a gazdám — hogy megkérdezze, hogyan aludtam, azt hittem még mindig álmodok. Már nem ébenfekete haja volt, hanem platinaszőke! Ezt én nem értem. Egyik napról a másikra így megváltozhat az emberek hajszíne? Velünk, kutyákkal nem történhet ilyesmi. De nemcsak ez. Most már nyugodtan indiszkrét lehetek s megmondhatom, hogy azelőtt kis szarkalábak voltak a szemealján s most az is eltűnt. Nem, én ezt nem értem! Percek múlva ölébe vett, megsimogatott és bocsánatkérő hangon így szólt: „Ne haragudj, kicsikém, de eladlak az ügyvéd úrnak. Szőke hajhoz jobban illik egy airdal terrier...“ Ez történt s én holnap kiköltözhetek otthonomból. Hát képzeljék! Megvan a véleményem az emberi hűségről. .. CSENDÉLET A POKOLBAN Rostonsült lélek. . . rostonsült lélek. . . torkig vagyok már a rostonsült lélekkel. . . Mint a galambok... Régóta figyelem, mély gyanakvással, a galambokat. A múlt homályában, valamely lágylantú költő kikiáltotta őket a szerelem, a harmonikus élet példaképeinek. „És a halványarcú lány ráhajtotta fejét a férfi széles vállára, hozzásímult és a rózsabokrok alján úgy turbékoltak, mint a galambok.“ — írták a romantikus költők és honunk szebbkeblű asszonyai és leányai szívükbe zárták a turbékoló galambokat. A költők és írók kinőtték ezt a hasonlatot, de a köztudatban még mindig úgy élnek a galambok, mint az ideális együttélés élő tanúságai. Micsoda mély, nagy, ostoba tévedés. Állok a velencei Szent Márk téren és figyelem a galambtömeget. Izgatottan repkedik körül azt a kövérkés nőt, aki magvakat szór nekik. Ha távolról nézzük a képet, idilli hangulat lengi körül. A lágyszívű hölgy, aki tiszta búzát szór a tér galamblelkű galambjainak. De közelebbről elénktárul a valóság. A lágyszívű hölgy nem azért szór tiszta búzát a galamboknak, mert táplálni akarja az ég madárkáit. Szó se róla. Három lépés távolságból valaki fényképezi. A jóságos mosoly és a jótét mozdulat csak a képnek szól, pontosabban önmagának, a fényképalbumnak és az ismerősöknek. „Itt vagyok a velencei Szent Márk téren, amint etetem a galambokat“ — mondja majd a hölgy elmélázó mosollyal és magában megállapítja, hogy egészen előnyös kép, a galambok szárnya eltakarja testének néhány túlzottan előnyös részét és ettől sokkal karcsúbbnak látszik. És a galamblelkű galambok? Vadul, szinte hörögve tapossák egymást. Csőrök koppanak tollas fejeken. A turbékolás hörgő és fenyegető, „takarodj innen, mert széthasítlak“, mondják az együttélés e szimbólumai, a béke képbeöntött jelképei és a hulló magokért ádáz küzdelmet vívnak egymással. Csak egy galamb áll kissé távolabb. Féllábon imbolyog, másik lábát úgylátszik megsértették. Ránézek és ő visszanéz, hideg, kemény, mozdulatlan galambszemmel. Félrehajtott fejjel nézi egymást tépő, taposó társait. Aztán újra rámpillant. Értjük egymást. Én arra gondolok: „Mint a galambok. . .“ Ö arra gondol: „Mint az emberek. . .“
