Fakutya, 1962 (4. évfolyam, 1-13. szám)
1962-05-10 / 9. szám
Fakutya 9. [GANGON |KSj , , ^ i . ALULlCg^HAZASSAGnT VIDÁM TÖRTÉNET, HÉT CSOKKAI. A FŐSZEREPBEN * ÍRTA: ROBERT MORLAND 1A * 1 FORDÍTOTTA: VÁRALJAI PÉTER 33. FOLYTATÁS Bizonyára azt súgta neki. hogy miről beszél a követ. De.. . akkor mégis csak valódi ápolónő lehet... hiszen, ha más lenne, akkor Agatha felismerné, hogy nem megszokott nörsze áll mögötte. Bár... Agatha nem csak süket, de szenilis is. A követ most sorban odament a kitüntetett kiválóságokhoz és megcsókolta őket. A közönség tapsolni kezdett. Dorothy Herbert arcát figyelte. A követ csókjainál ez az arc rángatózni kezdett. Már azt se bírja, ha egy férfi megcsókolja... Szegény Herbert! Orvoshoz kell vinnem, ki kell analizáltatnom belőle a csók elleni ellenszenvet, gondolta Dorothy. Majd az analitikus lefekteti a dívánra és Herbert elmondja neki, hogy milyen volt gyermekkora és abból a pszichoanalitikus nyomban tudni fogja, hogy miért utálja Herbert a kecsketejet és miért nem szereti, ha megcsókolják... Vagy valami hasonló. Az ünnepség úgylátszik végétért. A riporterek jegyeztek, a fényképezőgépek híven megörökítették az éremfeltűzés és a cuppanós diplomata csókok minden pillanatát... A kitüntetettek kijöttek az Arany Szalonból és a közönség ajtajait is kitárták. Herbert lassú, fáradt léptekkel közeledett Dorothy felé. Fred és Vivy elébe siettek és megölelték. — Gratulálok, Herbert! — mondta Dorothy. Köszönöm. — mondta Herbert és megtörölte homlokát. Kissé nyugodtabbnak látszott, hiszen a kitüntetés aktusa minden baj nélkül zajlott le és a követről a csók pillanatában nem derült ki, hogy tulajdonképpen álruhás Dórin. Ettől ugyanis, — ezt magának sem merte bevallani, — titokban egész idő alatt rettegett. — Agatha néni is itt van. — mondta Dorothy és éles tekintettel nézett a közeledő tolókocsira. Agatha néni integetett a kocsiból. Sápadt arcát vastagon takarta a festék, aranyszőkére festett haja kikandikált a lila selyemkalap alól. Fülében ökölnyi gyémántfüggők hintáztak. Az ápolónő igyekezett átvezetni a kocsit a tömegen, amely utat nyitott nekik. Az ápolónő arca még mindig homályban volt. — Gratulálok, Herbert fiam — sipította Agatha néni, ahogy odaért a kis csoporthoz. — Igazán köszönöm, drága Agatha néni. — mondta Herbert, bájdús mosolyt erőltetve arcára. — Micsoda öröm, hogy eljött... igazán, nem is gondoltam volna... Nem folytathatta. Dorothy hatalmas ugrással az ápolónő mellett termett és lerántotta fejéről a fityulát. Az ápolónő felsikított. Szőkehajú, kékszemű lány volt... Rémülten sikoltozott és teljes erőből ellökte magától Dorothyt. — Segítség! — kiáltotta — Ez a nő... megőrült... A fényképezőgépek kattantak... Végre, valami érdekes. — Mit akar tőlem? — sikoltotta az ápolónő. — Maga Dórin Lakatos! — kiáltotta Dorothy.,— Megismerem. .. hiába vett fel parókát... Ezzel nekiesett az ápolónő hajának és tépni kezdte. Az ápolónő felkiáltott a fájdalomtól és mellbelökte Dorothyt, hogy az megtántorodott... Többen odaugrottak, hogy szétválasszák a dulakodókat. .. És a nagy tumultusban senki sem figyelt arra, hogy a tolókocsiból hirtelen váratlan fürgeséggel állt fel Agatha néni és dúsan festett arcát Herbertéhez szorítva, cuppanós csókot nyomott a milliomos arcára. — Hét! — mondta Agatha néni, Dórin csufondáros hangján és eltűnt a tömegben... Öt perc kellett ahhoz, hogy Dorothyt és az ápolónőt szétválasszák. Egy magas, szélesvállú újságíró, akinek arcát tapasz éktelenítette el, átfúrta magát a tömegen és közölte, hogy az ápolónő az ő mennyasszonya. Liliannak hívják és soha sem volt szándékában megcsókolni Herbert Dalmontet, annál is kevésbbé, mert ime, már valaki megcsókolta. És előrenyújtott mutatóújja Herbertre irányult, aki megkövültén állt a tömegben, arcán az áruló rúzsnyommal. .. A riporterek özöne nyomban megindult az utca felé. Minél előbb telefonon jelenteni... A fotóriporterek gépei szakadatlanul működtek, Herbert oldalról. Herbert elölről, Herbert arca a hetedikkel... a tolókocsi... az ápolónő, akinek semmi köze az egészhez... Az álruhás öregasszonyról nem sikerült képet csinálni, mert eltűnt. Herbertet Fred vonszolta ki a tömegből, maguk mögött hagyva Vivyt és Dorothyt, aki a követné hálószobájába vonult, hogy megtépázott frizuráját és elszakított ruházatát rendbeszedje. Apa és fia egy hátsó kijáraton osontak ki a követség épületéből. Herbert mellén ott fityegett a szikrázó kitüntetés. Arcán még ott volt a rúzsnyom. Mindegy. Nem törődött semmivel. A hetediket is megkapta... most már legalább nincs tovább... Csukott, fekete autó mellett haladtak el. .. Az autóból csont - tásoványodott kéz nyúlt ki és egy jólismert sipító hang állította meg őket. — Herbert! Az autóban Agatha néni ült... Az igazi Agatha néni. Mellette idős ápolónő, aki könyvet tartott kezében. — Agatha néni... — hebegte Fred. — Hát... hát maga itt van... Illetve... Maga az, valóban? Behajolt a kocsiba, hogy jobban megnézze. — Mit bámulsz? — rivalt rá a vénség. — Én vagyok! — Aztán Herberthez fordult. — Megcsókolt hetedszer is? Herbert szeme kerekre tágult. — Agatha néni... — mondta rekedten — csak... csak nem azt akarja mondani. .. hogy... hogy maga tudta, hogy a maga szerepében... Az öregasszony csontos testét rázni kezdte a száraz nevetés. Olyan volt, mint egy kifestett és csonttáfogyott öreg marabú. — Persze, hogy tudtam... — kacagta. — Hogyne tudtam volna... — Dehát... dehát... miért egyezett bele? 1000 dollárral fogadtam, hogy a hetedik is sikerül — kuncogott az öreg asszony — És százszoros pénzt kapok... Százszorosát. .. Beláthatod, hogy nem tudtam ennek ellenállni... — Gyerünk! — mondta kurtán Herbert. Két lépést tett. .. aztán megállt és olyan hangosan, ahogy talán még sohasem beszélt, ezt kiáltotta Agatha néni felé: — Dögölj meg cipőben, te vén sárkány! Azzal gyors, határozott léptekkel sietett túloldalon várakozó kocsija felé. Fred alig tudta követni. (Folytatjuk)
