Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-05-25 / 10. szám
Fakutya 3. VAJDA ALBERT PIROSKA, A HÓHÉR LÁNYA Akkor már két teljes napja voltam halálosan és örökké szerelmes Piroskába. A Bu'yovszk/ utcában laktunk, én a páros cl dalon, ő szemközt velünk, a páratlanon. Csak annyit tudtam róla, hogy szőke, zöldsremű, édes, szép, gyönyörű és bájos. Ez elég volt ahhoz, hogy elhatározzam, vagy ő, vagy másvalaki. Tizenhét éves voltam és az ember ebben a korban állhatatos. A sors úgy akarta, hogy szerelmem harmadik napján, ugyanakkor jöttem haza az iskolából, mint ő. Egyszerre álltunk meg az útkereszteződésénél, én ránéztem, ő visszanézett és mindketten füligpirultunk. Ebből rögtön tudtam, hogy ő is szeret. Délután már együtt sétáltunk a közeli Városligetben, a tó mellett, ahol szomorúfüzek lógatják fejüket. (A fűznek végig kell néznie mindazt, ami a tó partján történik, főként alkonyat után és — mivel ő fából van — nem vehet részt a dologban. Ettől nem csoda, hogy szomorú.) Piroska — mert így hívták a tündért — kedvesen hal’gatott. Nagy, zöld szemét időnként rámemelte. Én elememben voltam. Elmagyaráztam, hogy rövidesen leteszem az érettségit, persze kitüntetéssel és azután díjnyertes író-festőművész-filmrendező leszek és veszek egy autót, amiben feküdni is lehet, ugyanis gyűlölöm a lakásokat, mert azok nem mozognak. Egy pádon ültünk és a tó felől békák bíztató brekegése hallatszott. Piroska szája piroska volt és kívánatos. Tudtam, hogy meg fogom csókolni, mihelyt a látási viszonyok kissé kedvezőtlenebbek lesznek. Akkor már két órája ismertük egymást, ha sokáig várok a csókkal, még azt hiszi, hogy nem tetszik. —Nemsokára mennem ke!l. — mondta ekkor Piroska, mintha csak olvasott volna gondoltaimban. — Ugyan, — legyintettem fölényesen — még fiatal az idő. Igen, de megigértem a papámnak, hogy hét órái a otthon leszek. — Szigorú ember a pa-.á;a? kérdeztem, hogy elterelje n a beszélgetést a hazamenetelről. — Nem... dehogy... Sőt, éppen ellenkezőleg, nagyon is csendes. Sose hallottam még kiabálni. Ha itt megállók a kérdezősködésben, ma talán négy boldog gyermek apja vagyok és e gyermekek anyja Piroska, aki talán épp most beszél rá az ötödikre. De én továbbkérdeztem: — Mi a kedves papa foglalkozása? — Hóhér. — válaszolta a világ legtermészetesebb hangján. Teljesen agy alágyult kifejezés jelenhetett meg arcomon, mert Piroska hozzátette: — Persze, nem ő a főhóhér. . . hanem az első helyettes. . . Ez megnyugtató. Örök szerelmem édesapja nem az első ember a hóhérszakmában, hanem a második. Vagyis, ha például, a főhóhérnek migrénje van, vagy hascsikarása, akkor felhívja telefonon szerelmem édespapáját és azt mondja neki: .,Te, Oszkár, ma nem vagyok diszponálva valahogy, légy szíves ugorj be az irodába, van egy kis restancia, intézd el helyettem.“ És erre szerelmem apja gyorsan felöltözik, beteszi aktatáskájába a felesége által becsomagolt tízórait és négy méter jó erős kenderből font kötelet. megcsókolja szeretteit és villamoson bemegy „dolgozni“. Délután pedig, mint aki jól akasztotta dolgát, hazatér és szerető családi körben elmeséli, milyen remek csomót kötött a kötélre. .. Piroska köze'ebbhúzódott h;zzám. Hallgatásomat szentimentális némaságnak vélte. Szája kissé kinyílt és arcát felém fordította. Szemében ellágyu’t kifejezés jelent meg és fejét váltamra hajtotta. Neki természetes volt, hogy a papa hóhér. Át kellene ölelnem, gondoltam. De a kedves papa talán éppen ebben a pillanatban köt masnit va'akinek a nyakára. Jaj de rémes. Talán ugyanolyan ellágyuit mozdulattal öleli magához az e'ítéltet, mint ami'yen odaadással lánya dől most hozzám. Biztosan szerelmese szakmájának. hiszen hóhérnak nem nevelnek valakit. Hóhériskola nincs. Olyat még nem hallottam, hogy a szülők azt mondták volna serdülő gyermeküknek: „Mi akarsz lenni, fiacskám? írassalak be a tanító-képzőbe, vagy akarsz inkább hóhér lenni, mert akkor beadlak a hóhér-képzőbe?“ Piroska még szorosabban simult hozzám. Arca majdnem ott volt arcomnál. Meg kell ölelnem. Meg kell. . . De karom nem engedelmeskedett. . . Igaz, hogy azt mondta; az apja szelíd, békés ember. . . De mi lesz, ha rájön, hogy a ligetbe járunk csókolózni a lányával? Egy csóknál nem lehet megállni. Több csóknál még úgy sem... Jön a felelősségrevonás. És ez ebben az esetben egészen más lesz, mint amikor a papa, mondjuk, vegyészmérnök, vagy kirakatrendező.. . Ez a papa nem fog teketóriázni. Ez a papa elémáll. sötéten, némán, kezét hátratéve, és nézni fog, mereven és fenyegetően. Nem a szemembe fog nézni, hanem a nyakamra. És én tudni fogom, hogy háta mögött tartott kezében körülbelül négy méter jó erős kenderkötél lesz és mielőtt egyet is szólhatnék, hogy „kérem, az úgy volt. ..“ már a nyakamon is lesz a kötél és... Ebben a pillanatban . .. akár hiszik, akár nem ... nyakamon éreztem a kötél érintését. Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy a nekem támaszkodó Piroska végigterült a pádon. — Paraszt! — kiáltotta magából kikelve, könnyekkel a szemében és elfutott. Remegő térdekkel álltam. A pad mögött enyhén hajladozott a szélben egy kaján szomorúfűz. Egyik lehajló ága csiklandozta meg tarkómat. Ha babonás akarnék lenni, azt mondanám, hogy a hóhér megbízásából. A FACICA VILLÁMVÁLASZA Kérdés; „Kedves, mindenttudó Facica! Mi a legjobb módja annak, hogy lefogyjak?“ (Márton Klári leveléből) Válasz: „Kedves Klári! Fordítsd a fejed napjában többször lassan balról jobbra. . . ha másodszor is elébed tartják a tálat.“ PERSZE, HOGY A FÉRJ AZ OKA inget kell elővenned, amin nincsen gomb... SZÓRAKOZOTT DOKTOR Doktor úr, kérem. . . nem a térdemre kellett volna? E HETI FAKÍRUNK ÉRTHETŐ IZGALOM — Etel!!! Nézd meg a műsorban, mikor lesz már vége ennek az átkozott cowboyfilmnek?