Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1961-10-25 / 20. szám
4. Fakutya Bókay János: Önkinzó történetek* *) í. VELENCEI ISKOLA Varsóban történt. Sétálgatok az utcán egyik kitűnő lengyel írótársammal; egyszerre csak a színház elé érünk. — Te, menjünk be egy pillanatra — mondja a lengyel. — Érdekel? — Hogyne érdekelne. — És már megyünk is. Megállunk az egyik páholyban. Sötét nézőtér, folyik az előadás. Páros jelenet: férfi és nő. Ott ülnek két karosszékben és lengyelül beszélgetnek, amiből én természetesen egy árva szót sem értek. Ülnek és beszélnek, — beszélnek a végkime: illésig. A közönség fészkelőjük. Mint színházi szakember, azonnal tudom, hogy a jelenet hoszszad almas és unalmas. A sötétben lengyel írótársamhoz fordulok és suttogva oktatom: — Látod, ez a baj veletek, lengyel írókkal. Azt hiszitek, hogy a színpad epika. Én nem tudom, hogy ezek itt mit beszélnek, de azt látom és érzem, hogy nem történik semmi. — És nagyképűen folytatom, professzori hangon: — A színpad, fiam, mozgalom, állandó cselekmény, vizuális művészet is. Mondhatsz olyan okosat, amilyet csak akarsz, ha megáll a cselekmény, elvitte az ördög. Ez minden, csak nem színház! — Igazán? — kérdi a lengyel alázatos szerénységgel. — Ezt éreznie kell a színpadi írónak — felelem e szakmai tudás kövér önhittségével. Rámnéz és mosolyog: — Kicsit unalmas, csakugyan. Csak éppen az a baj, hogy ezt nem mi irtuk, lengyelek... — Hát ki? — Ezt te írtad, öregem, a te darabod... 2. Ez is színházi történet. Egyetlen egyszer védtek meg engem életemben mások inzultusa ellen. Soha nem fogom elfelejteni. Néha beülök a színházba, ahol a darabomat játsszák, az. utolsó sorba, a közönség közé, behúzott nyakkal, ismeretlenül, hogy lássam a reakciót, amit az emberekből kiváltok. *) Bókay János, az ismert író és sz ndarabiró a közelmúltban hunyt el Budapesten. A „Feleség“ egyik előadásán történt. Jobbra tőlem kövér aszszony, balra tőlem szép fiatal lány. Az ö egasszony előrehajolt székében, úgy figyelte kipiru!tan a darabomat. Szinte itta a szavakat. Mindenütt nevetett, aliol csak nevetni Te etett és mindenütt könnyezett, ahol könnyezni kellett. TeLes veit a győzelmem, tudtam, éreztem. A függöny összemegy a nagy jelenet után és a derék kövér asszony önfeledten tapsol. Hirtelen rámnéz szigorúan és dühösen, észrevéve, hogy nem tapsolok. Gúnyosan rámszól: — Magának nem tetszik? — Nem — mondom határozottan, mert mit mondhattam volna egyebet, én, a szegény szerző, aki nem tapsolhatok önmagámnak. A kövér asszony végigmér: — Mit adja a blazírtat?! — mondja megvetéssel és dörmögve, félhangon néhány becsmérlő kifejezésre ragadtatja magát. Egyszerre csak váratlanul megszólal ba'szomszédom, a szép fiatal lány. Védelmemre kel: — Az úrnak igaza van: a darab pcc:ék. Közönséges giccs. — Magát nem kérdeztem, — inti le a kövér asszony, de a lány nem hagyja magát. Kipirul az arca, olyan dühös. — Magát se kérdezte senki. Az tapsol, aki akar. — Azután rámhunyorgat bűbájos, cinkosi mosollyal: — Vagyunk még egynéhányan, akik tudjuk, mi az olcsó mulattatás és mi az igazi színház! PÁRBESZÉD A LÉLEKRÖL — Anyu, mi az a lélek? — Az a része az embernek, ami az égbe jut, ha meghalunk. — Igen, de mi a lélek? — A lélek... az, ami benned van. — A szivem? — Nem, Nem a szived. Érzed, hogy van, de nem látod. — Bennem van? — Benned. — Érzem, de nem látom? — Úgy van... Látom, hogy most már tudod, mi a lélek? — Tudom. Az ebéd... A Lagúnáról jött. Jó barátom. Az olasz nap négerré perzselte; tekintete lelkes, arca csupa boldog emlékezés. Kalapja keményszegélyű panama, nadrágja fehér angol vászon. — Nos, mi újság, öregem? — kérdem tőle. — Kérlek alássan, — kiáltja elragadtatva — micsoda harsogó, gyönyörű nyár van ott lent! Arany és azúrkék! A Danieliben szálltam meg. — Bravó! És Velence? — Csodálatos! Az alattam levő szobában egy amerikai lány lakott. Miss Catherine James. New Yorkból érkezett egy idősebb hölgy társaságában. Tizennyolcéves, karcsú, magas, aranyszőke! Csupa izom és ideg! Acélos inak! Kisportolt! Gyönyörű!. . . — Sok szépet láttál? — szakítottam félbe. Barátom kissé zavart lett. — Hát hogy is mondjam csak?... Nézelődtem jobbra, balra... Mondhatom, páratlan egy ilyen ameriFANYAR FELJEGYZÉSEK Az igazi kultúrember azért ígér, hogy örömet szerezzen, nem azért, hogy beváltsa. * Általános vélemény szerint manapság már csak a hülye megy hivatalnoknak; ezért lassan az ő kezükbe kerül sorsunk irányítása.-!Minél több a gyilkos, annál sűrűbben javallják a széplelkek a halálbüntetés eltörlését. * Vannak olyan katasztrófák, melyeket nem illik túlélni. * Amikor a politikusok örök békéről kezdenek beszélni, az engedelmes polgár írja meg végrendeletét. * Be kell látnunk, hogy a tervgazdálkodás ellentéte sem mindig tervszerű. * A vasfüggöny a koegzisztencia élő példája; egyensúlyát a zsarnokság és a butaság kölcsönhatása biztosítja. ICI PICI JELLEMZÉSEK Pletykás az, aki kibeszél veled másokat. Unalmas az, aki saját magáról beszél veled. Szellemes társalgó az, aki rólad beszélget veled. (Beküldte: H. Zoltán, Lima, Peru) kai lány. Egy lépést sem tesz filmfelvevő nélkül. Mindent, ami útjába kerül, lefilmez. Az egész világ felvétel a számára. És mégis! Csupa jókedv, mohó elevenség és élnivágyás! Az egyenes, finom, vékony orr. . . a szájnak természetesen piros csíkja kis rúzzsal. . . az arcbőr hamvas rózsában derengő fehérje. . . Az angol szappanok tiszta, drága, hűvös illata... Az ember nem tudja, melyiket szeresse előbb... — Nos igen, öregem. De Velence. . . — Legszebb hely a földön. A hotel előtt állottam, amikor a lány megérkezett. Valósággal leszédültem. Fejétől bokájáig kifogástalan volt. Termetén nincs egy fölösleges forma, olyan arányai vannak, melyekkel csak a kifinomodott angolszász fajta .rendelkezik. — Hát a Doge-palota... — Az építkezés remeke. . . De tudod-e, hogy milyen ruhái voltak a lánynak? Naponta hatszor öltözködik. Cipőjén igazgyöngy.— csat. Van egy kalapja vert alumíniumból. — Hát abban a kis ötvösműhelyben voltál, ott mindjárt a Campanile — mellett, ahol. . . — Hogyne, hogyne! Tudniillik sokáig töprengtem, hogyan ismerkedhetnék meg vele. Pedig egyszerű volt. Táncra kértem. Barátom! A szépség, ifjúság és vagyon ott volt a karomban. Azután jó pajtások lettünk. Másnap már együtt gondoláztunk és egymást néztük a Boldogok Hídja alatt. — Talán Sóhajok Hídja... — Sóhajok Hídja? Lehetséges. Nem vitatkozom. Este lampionos szerenád volt valami széles csatornán. Hogy is hívják csak. . . Izé. . . — A Canale Grandén. — Ez az. Köszönöm. Képzeld el, kérlek. Holdvilág. . . A lányon valami különös megindultság vesz erőt... A kezünk összeér... — És a Velencei iskola? A híres festők? Tintoretto? —• Tintoretto? Barátom megzavarodva néz rám, néhány pillanatig habozik, azután elismerően mondja: — Persze, persze. . . Tintoretto. . . Hát igen.. . Szó sincs róla. . . Tintoretto, az is szép... NEW YORKI CSENDÉLET Egy férfi megy az utcán. Az egyik felhőkarcoló kapuján kilép egy másik, odaugrik elé és azt mondja: — Fogadjunk egy dollárba, hogy nem ismersz meg! Az első ránéz, aztán benyúl a zsebébe, előhúz egy dollárt, átnyújtja és szó nélkül továbbmegy. (Zeuo) F. L. iiliiüliiliaimiiliiiii II IMI! I!lll|llll|;!>l|ll|||!||'l'UH Ilin MIIIJIII (III! |:l!ll MII IM liidiiinitiiiMiimiimiimi
