Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)
1971-07-01 / 7-9. szám
Sinka István: Gyenis István: (Részlet) Kelj fel a porból, porig sújtott ember, ki egykor egeknek fia voltál, szárnyas lélek, majd elbukott ártatlanság, aztán egy test a földdel, s utána földi sebeknek hordozója — és vigasztalódj. Hisz itt-ott ád kisebb-nagyobb örömöt és mosolyt az élet. De ki szállhatna a sírba olyan sérelemmel az emberek közül egy is, mint én, kit úgy tart számon a Büntető ma is, mint régi vesztest? Igaz, most már nem járom a régi pusztákat, de ma élek mégis igazán pusztaságon. És milyen magam, ó, és milyen egyedül. A csititgató idő, hiába nem áltat. Úgy megyek át a zajongó világon, hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül, csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak, kik a madaraknak is prédikálnak. És utaimon ősz lesz mindig, de tiszta remények biztatnak, bármily nagy is a mai puszta; közel jönnek mind az elmúlt messzeségek, a Hold is ... És a Hold a régi, régi ismerős lesz; köreiből kilép Nagy-Katona Zsuzska, arcán a múlt sir, s szemében szép ősi szelídségek, — testté lett újra, hogy kínjait kialudta? Élsz hát, bübáj, kit már csak a csillagok szeretnek, a távoliak, kik összetörnek éjjel a patak-habokban, s cserepeik között az emlékezet reszket, vagy más titkok is élnek a titkos csillagokban? Élsz, hát, bübáj! Lassan, lassan emlékezek rád . . . S már nagyon öreg karjaimba veszlek, s megfürdetlek tiszta emberi bánatban. Az ifjúságot, mint eltört koronát viseld tovább: ime visszaadom, hogy lépj át vele korokon, időkön — te vagy ama boldog, kinek az emlék örök ifjúságot ád — az én szivem immár megcsendesült nagyon. Élsz hát, bübáj, bánatod elmúlt, s el a régi táj. Messze fútta a szél a sárlallói hamut, nincsenek évek, s üli a földi bút a világkotló, a nagy idő-madár. A szőlőtőkék össze-visza tarkán Guggolnak, mint terhes asszonyok, Darázs donog a lángragyúlt kadarkán, S az útról tiszta leányhang csobog. Vonul az ősz a lankás dombvidéken, Hol titkom őrzi minden vizüreg, Gyermekkorom szép napjait idézem, Kóstolgatom régi izüket. Az emlék húrján még visszarezg sok dallam Mely itt lapul a habzó völgy ölén, Búcsúzni most, hogy utoljára halljam, Aranyló lombbal lassan hull körém. Furulya szól, egy öreg pásztor fújja, Bánat zokog a kopott kőrisen, Megleng az égbolt halvány koszorúja, Egy tört sugárban lehet — ő üzen. Itt nem látszanak még úgy a változások Bár itt sem áll a perc, az óra fut, De ritkábbak az idegen szokások; Te nem változtál semmit Rózsakút. Itt vagyok most kicsit lehet búsan, De hol a mosoly tükröző vizén, Ahogy hajoltam régen kisfiúsán, S kezemet fogta csöpp húgom Irén. A lányt is hiába álmodtam magamnak, Már nem lesem a léptét merre jár, Kergetöztek az évek, s elszaladtak, Tegnap még itt volt perzselön a nyár. Nézem a szélben csillanó repkényt, Ökörnyál úszik, koppan a dió, S ragyogsz már hamvas gyémántcseppként, Gyerekkor, messze vízió. Messzi tavaszból még egy villanás, Az örvénysodrú mély, szigor Világban megértő hü, anyás Mozdulattal köszönt a férfikor. Maradj itt még, hisz bamba Elvadult kor ez. Hitéből kitért. Tegnap még virág hullt fürtös hajamra, S holnapra mindent behavaz a dér. A Hold figyel, bús arcunk égi mása — Megérzi tán a förtelem szagát S hogy bánatát, ki hivő, meg ne lássa, Felhőkkel szórta ránk az éjszakát. A tizenötéves évforduló évében emlékezzünk mindennap korunk legkiemelkedőbb történelmi eseményére—az 1956-os október-novemberi forradalomra és szabadságharcra.
