Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-06-15 / 1-6. szám
FÁKLYALÁNG 7 Abel a halhatatlanok országában Egysoros közleményben olvashattuk a megrázó hirt; “Tamási Áron iró 69 éves korában Budapesten elhunyt.” Hosszú — óh, mégis oly rövid — vándorlás után elérkezett Ábel abba az országba ahol az árnyak nem követik a fényt, ahol nem ismerik az intrikát, s ahol csak az igazi értékek számitanak. Az Eliseumi Mezőkön már várták Tamási Áront, hiszen ő már régen elindult a halhatatlanság utján. Székelyföld szülöttje volt. 1897-ben látta meg a napvilágot egy udvarhelymegyei kis faluban; Farkaslakán, hogy annak a népnek, amelyből vétetett halhatatlan emléket állítson. Kevés olyan Írója akadt a világirodalomnak, aki olyan tökélyre; a költészet rangjára emelte a szépprózát, mint Tamási Áron. Müvei már rég klasszikussá váltak, s örökké ragyogó gyöngyszeniei maradnak a magyar irodalomnak. Tamási Áronra való emlékezésül, a magunk szavai helyett az alábbiakban egyik legszebb novelláját adjuk. * SZEGÉNYSÉG SZÁRNYAI Mozdult a téli hajnal. Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lebben, csak annyira mozdult meg: a patyolat föld felett. Az emberi szem még alig-alig tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap. Lassú hunyorgás után a csillagok elhunytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehelete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállott volna néhány pillanatra. Két almafa terengett a kert végében, nem messze a zsindelyes falusi háztól. Egy öreg almafa, mely sok esztendejével és szapora ágaival az égbe terjedt mellette egy kisebb szemre is unokája a nagynak. Közöttük állott meg a zsenge hajnali fény, fürgén és ezüstben gomolyogva a két fa ágai között, melyeknek a hátán, mint a mesebeli szegény emberek szalonnája, vastagon üldögélt a hó. Igen, a havas ágak között megállva gyűlt meg a fény, majd libegni látszott, s mintha a szárnyát is emelgetni kezdte volna. — Ó, mily csalóka tünemény! — gondolhatná bárki. Pedig igaz volt, hogy a két almafa ágai között a szárnyát emelgette a fény; sőt néhány rebbenés után csapott is jó nagyot a szárnyával, mert az ágakról a hó szikrárzva porzott a légbe. S fent a virradó légben, a két fa koronája fölött, forogva táncolt a hó, majd a patyolat felhőből két alakzatot formált a fény szellője, s forgatva, kecsesen, s meg-meg is libbentve, mint táncban két szüzet, elindította a zsindelyes ház teteje felé. Tündérek szállnak igy. Szépen beszálltak az enyhe és meleg füstbe, mely a háztetőn, az öreg és aszú zsindelyek között fanyalogva szivárgott ki a hidegbe. S ahogy odaszállt a két hóporos tündér alakzat a füstös háztetőre, a szárnya elolvadt mind a kettőnek, majd maga is elfoszlott mind a két hajnali alakzat. Csak a füst maradt, mely a megmegpattanó zsindelyek között folyton szivárgott; s aztán már nem is csak szivárgott, hanem gyúródva folyt, egy-egy tömöttebb felhőt is eresztve a hunyó csillagok felé. Ejnye — gondolhatná bárki —, nyilván tüzet fogott valahol a ház! Hanem a hazai aggodalom mégsem szólott, hanem egykedvűen nézte a tóduló sürü füstöt. Nem szólott semmit mert tudta jól, hogy az ilyen szegény zsindelyes házakra nálunkfelé nem csinálnak kéményt; s a füstnek is, szegénynek, valahol és valahogy ki kell menni a világba, ha már megunta a haszontalan bolyongást a zsindelyek alatt a padláson, szalonnát sem találván ott, sem kolbászt és oldalast, melyeket kedvére füstölhetne. Hát ilyen szegény ember volt az öreg Ehedi Ambrus, aki ott lakott a bőséges füst alatt. Nem aludt egész éjszaka, pedig az éjjel hosszú igy a tél kapujában, amikor játékos ágak és égi virágok fagynak az ablakokra, s amidőn a csendben seregbe gyűlnek a nehéz élet rengeteg álmai. Fordult erre s fordult amarra, hogy telnék már el az éjjel, de éjféli idő után már inkábbat csak az ablakot leste, hogy no, mozdul-é már a hajnal. S oly sok idő múltán, midőn csakugyan halovány lehelet szállotta meg az ablakot, csendesen fölkelt. Lassan mozdult, és puhán lépett a sötét szobában nehogy az álom megriadjon a menye-asszony szemén, aki aszomszéd ágyban egyedül pihegett; s nehogy a pádon felébredjen Györke, az egyetlen unoka. Alig vert valami neszt, úgy öltözött. Györke azonban, ki csak szenderegve aludt azon az éjszakán, mégis felébredt az öreg csoszogására. Nem mozgolódott, hadd maradjon a nyitott szemével titokban. De figyelte, hogy vajon mit csinál a nagyapja ezen a hajnalon. Mert valahogy nem olyan hajnal volt ez, mint a többi. Az öreg Ehedi lassan odacsosszintott a vaskályha mellé, zajtalanul elszedte a kályha tetejéről a karikákat, és a nagy kerek nyíláson keresztül bőségesen fát rakott a kályha hasába. Aztán a karikákat tapogadva a helyükre visszatette, majd kevés száraz ágat dugott a vaskályha szájába, s egy kicsi bokréta szalmával meggyujtotta. Nagy patogással, buzgón égtek a száraz ágak, de aztán sziszegni kezdett a láng mögött a nyers fa, s pökött is néhányat a lángra. — No, nem tudtál belékapni? — mondta halkan az öreg. Ismét száraz ágakat gyúrt a kályha torkába, elég nagy bőséggel; s úgy lobogott a láng, hogy a kicsi szobában valósággal táncoltak a piros árnyak. De a nyers fa most is csak sirt-sirt s kínjában habosán izzadott. — Az ördögnek adlak! — pusmogott ismét az öreg. Györke, mint a kandi hold, úgy vigyorgott a pádon. A szive terítve volt a nagyapja számára, de pajkos és rebbenő eszének igen tetszett, hogy miképen nyájaskodik a nyers fával az öreg. S a kedve tovább is meglelte a télhajnali táplálékot, mert a vénember valami ágydeszkát dugott a kályha torkába; de hát nagy-nagy kár nem volt azért az ágydeszkáért, mert úgyis kiesett mindig a dusza alól, ha az ember hirtelen s egy kicsit nagyobbat talált fordulni az ágyban. S ki álom idején oly rosszul szolgált, most bezzeg vitézül küzdötte meg a csatát, mert addig kúszott a nyers fa
