Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-06-15 / 1-6. szám
FÁKLYALÁNG r 17 sast REGÉNY . . . Irta: Szabó Dezső 10. Folytatás (Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. A temetésre megérkezik Bodor Benedek, Szabó Áronné fiatalkori kedvese, aki a temetés után ott marad Szabó Áronné házában. Szabó Áronnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártatlansága és kiszabadul a fogságból. Bodor Benedekre erdőirtás közben rádül egy nagy fa és meghal. Szabó Áronné áldott állapotban újra magára marad. Megszületik a kislány Sárika. Közben Pista legénnyé serdül.) A tánc folyt, növekevő ritmussal, szélesedő lobogással. Minden legény királyfi volt s minden mozdulatuk a föld ősi királyságát mondotta. Büszkék voltak és szerelmesek, erősek és gyöngédek, szilajak és lágyan ráhárulok. Minden leány királyleány volt s minden mozdulatuk a föld titokzatos termését mondotta, örök szépségét a szent folytatásnak. Megadok voltak és húzódok, simulok és csalogatok, egyszerűek, mint a napsugár és mélyek, mint az erdő homálya. Az emberkalász e csodálatos táncában a diadalmas kenyér énekelte szerelmes énekét: én vagyok az élet, a szépség, az erő és a fiatalság! Az örök fiatal föld szerelmes keblén fakadt rózsabokréta volt a fiatal falu. A tánc változott, mint szilaj hullám változik szelidebb hullámmal a fiatal folyóban. Most körbe álltak s egymást derékon fogva, lassú, méltóságos andalgóba mentek át. És ének fakadt ajkukon, csodálatos földből fakadt zsoltár, mely egyszerű szavakban, mindennapiakban, mint a kenyér és finomabban, mint a hab, mondta meg mélységes titkaid, ó halhatatlan szerelem: Nagy az én rószám ereje. Kilenc pandúr nem bir vele, De ha az én szavam hallja, Sírva borul az asztalra. Azután uj ritmus vonaglott át a fiatal tagokon és uj nóta szikrázott fel. Megint kettesére szakadoztak s beropták ős mámorukat a tavaszi földbe. Olyan boldog volt a levegő, még a könnyű nyírfák is kényesen illegették magukat s fenn az egek lakodalmas tágasságában, a kék kárpitok közül kikönyökölt az öreg Isten. Nézte táncoló népét, öreg fejét utánabillegette a felcsókolózó ritmusnak, azután mosolyogva, kedves legénykedéssel szólt szakálla közül az erdélyi hegyek felé: — Látod oláh, ilyent teremtek én, ha jókedvem van! Boriska sokat táncolt a Bartalisfiuval, azután a módosabb legényekkel. Nagyon jókedvű és hangos volt, csípős szavak és lobogó kacagások fakadtak az ajakán, de titokban folyton szemmel kisérte Pistát. És fájt neki, hogy ez a szép, büszke legény bírja a lázadását ellene, hogy feléje sem néz. Egyik pihenő alatt karonfogta a szeplős Kónya Pirit s nagy kacagva elment Pista előtt. Pista nem látta. Akkor visszatért s most már Pirit hozzálökte Pistához. Pista erre odament az Áron Péternéhez, aki körül körben álltak a legények egy-két deci borért. — Adjon nekem is két decit abból a jóból — mondta s hosszú hátrahajlással itta ki az üvegből a bort. Boriska most már arra viháncolt a Pirivel. Mikor melléje ért, leejtette a rózsáját és felvisitott: — Jaj, ki veszi fel a rózsámat! Pista megint odaszólt Áron Péternének: — Még két decit, Péterné asszony! Megint ivott és nagyon váll volt a jobb válla. Boriska most már megszólította: — De büszke az urfi. — Ha büszke, teheti. — Ma még rám sem néztél, Pista. — Csak két szemem van, lány meg annyi van, mint a féreg. — Beszéltél te máskép is. — A bivalyborju se szól mindig egyformán, pedig az csak állat. A bor már kilángolt mély kék szemeiben, a dac izzott nyílt homlokán, fiatal ajkán vérvörös volt az ifjúság. A lány veszett hullást érzett e roppant férfi-fiu felé: — Pista, ne tarts haragot, táncolj velem. Pista visszafogott hangon szólt s a szemei szikráztak, mint a megvert vas: — Aztán velem táncolsz egész este, csak velem?-— Csak veled, Pista, egészen amíg hazamegyünk. Majd te fogsz hazakisérni. — Várj, még iszom két decit. Addig menj s ülj le a padra. Ne mondják, hogy te jöttél utánam. Lassan itta a harmadik két decit, közben még beszélgetett is a többi legényekkel. Egyszerre csak odakerült a Kis Márta is. Fájdalom volt az arcán s szemében a kutya kérése hazatért gazdájához. Szelíden kérdezte, de eldugott könny volt a szavában: — Hát velem egyet sem táncolsz, Pista? — Hát nem táncoltam? — Még kérded. Tudhatod jól, hogy nem. — Az már baj. — Rossz vagy hozzám, Pista. A Boriska nem verne meg, ha velem is táncolnál. Pista felvetette a fejét, mint a támadásra torló bika. Látta, hogy Boriska erősen néz ide s a legények is figyelnek. Hát még számadóra meri vonni ez a lány, ez a csúf, ez a szegény, akivel csak irgalomból szólt egy szót! Még azt találja hinni valaki, hogy ö, ö, akinek nincs a háromszéki síkon párja, ö szerelmes ebbe a lányba. Rosszak lettek a szemei és könyörtelen a szája: — Tudod, Márta, te jónak jó voltál az édesanyámhoz s én is szóltam egykét jó szót hozzád, mert csak meg nem verhettelek, mikor ápoltad az anyámat. De talán keresnél más legényt, aki hozzád jobban illik. Próbáld meg a Hurka Janit, azt talán még a hegedűjét is leteszi érted. A közelálló legények felnevettek, Boriska ültében megértette a jelenetet s minden házi ördöge kiült a szeme ablakaiba. Szegény Márta úgy tántorgott félre, mint a megmaszlagozott kutya. El is tűnt a táncból. Ujból kezdődött a zene s a lábakban felvillant a tánc. Pistából dűlt a gőg s roppant mellkosara még domborubb volt, mint máskor, mikor Boriska elé toppant és odaintett neki: — Gyere, Boriska, s meg sem állunk reggelig. Félvállról kezdte és méltóságosan a táncot. De a bor, mely három heti tiszta élete után szokatlanul hevitette, a győzelme és mérhetetlen fiatalsága nagy tüzeket gyújtott fel benne. Odakurjantotta kedvenc duhaj nótáját a bandának és olyan szilaj táncot robogott, hogy a lány veszettül sodródott utána, mint fa virága a májusi szélvész után. Ölelés, csók, a megtermékenyítés diadalmas tornája és győzedelmes férfiuság volt ez a tánc. Mindenki nézte őket s vágyában minden lány Boriska volt. Mikor félórái lo
