Fáklyaláng, 1965. október (6. évfolyam, 1-10. szám)
1965-10-23 / 1-10. szám
FÁKLYALÁNG 19 az etető meghajlás a disznó vályújához, meg a baronfihoz, a kerekes kút mozgatása, a régi lépések. Mindenik visszahozta elviselt testébe az életnek egy csücskét. Egyszerre azon vette észre magát, hogy ének van azajakán, mint pohár virág a vén diófaasztalan. Nem borulok, van már nekem szeretőm, Szüret után lesz az esküvőm. Másnap, vasárnap reggel kiöltözött az öreg asszony a tiszta gúnyájába, még szagos füvet is vett a kezébe. A kis Sárika is vizsgái ruháját vette fel és piros rózsát tett a hajába, llgy mentek nagy gangoson a templomba, mellettük Pista lépdelt. És amint a falusiak jöttek innen-onnan s köszöntések szálltak feléjük, az Ár önné egyszerű lelke édes büszkeségtől fitvalkodott fel, mint egy begyeskedő galamb és befelé turbékolta: — Lássátok, ilyen legény fia nincs senkinek a faluban. Hátha még tudnátok, milyen jó! Pista felment az orgona mellé a többi fiatalokhoz, segíteni egyet a rektor ur tüdején. Sárika a hátsó padok egyikébe ült, a hátul lógó copfosok mellé. Áronné pedig a barna és fekete keszkenösök közé. Mikor az orgona megszólalt, a rektor ur a legjobb terméses hangján kanyargóit bele az Isten dicsőítésébe. Mert a rektor urnák több hangja volt. Ha esős volt az év és savanyu a bor: rekedt volt a hangja és fáradtabbak a kanyarodásai, ha rossz volt a termés és kevés bor volt: száraz volt a hangja és lehervadtak a cifrázásai, de ha ajándékos volt az esztendő s jó édes bor termett: a rektor ur hangjából úgy dűlt az Isten dicsősége, mint a melegség a déli búzatáblából és tele volt cifrával, mint a nyári villámlás. A falusiak is nekivetették lábukat a pad lábának s mint kilökött hosszú, merev hajítófák, repült hangjuk a boltozat felé. A vörös nyakakon megfeszült a toka, amint kizengett belőlük az áhitat. Az asszonyok a kontyuk tetejéből visítottak. A jó Mária mosolygott az oltáron, mintha mondta volna: — Jobb éneket azt hallottam, de jobb szándékot nem láttam s nekem ez a fontosabb. Áronné is nekicikornyázott a tulvilági üdvösségnek, énekelt, énekelt, hogy a könnyei is kicsordultak. És nagy melegség terjedt szét benne s egyszerű lelke, mint egy jó hóesés, szálldogált a régi templomocskára, a Máriára, Jézus szomorú arcára, az öreg tisztelendőre s az ismerős emberekre. Nagyon, nagyon jól esett neki valami, hogy mi, ő se volt tisztában vele. Istentisztelet után a falusiak megálltak a templom előtt egy kicsit megszellőztetni a mondókájukat. Aronnét körülvették: — Hát maga csak meggyógyult, hála az Istennek. — Mán azt hittük, hogy a gyökerek alá költözik. — Lám, jó, hogy nem halt meg, az idén sok pityóka lesz, ha az Isten el nem veszi. — Jó lesz, ha még minden este iszik egy kis egérfark-kóró teát, az úgy rendbehozza az ember mellét, hogy csuda. A fiatalok egy hajítással tovább évödtek. Boriska, aki nagy beszélgetésben volt a Bartalis Ábrissal, egyszerre odafordult Pistához: — Jössz ma a bálba, Pista? — Ha megyek, igen 5 ha nem, az is annyi, — mondta Pista. Ebéd után Pista végigfeküdt a tornácon s úgy tett, mint aki alszik. Vecsernye után csak mennek mindenünnen a lányok meg a legények a bálba. Még az öregek közül is sokan, hogy visszaemlékezzék a régi fiatalság izét. Pista csak nem mozdult. — Pista fiam, te nem mész a bálba? — kérdezte Áronné. Pista meg sem mozdult. És Áronné elgondolta, hogy nem jó az, hogy ez a nagy erős gyermek visszatartja mindentől magát, ami kijár a fiatalnak. Három hete mindig az ö szoknyáját őrizte, csak nem lesz jó vége az ilyen hosszú megtartóztatásnak. Jobb, ha kiveszi részét az illendőséges mulatságból, hogy ne kívánja az ördögök bálját. Odament, szelíden megrázta fia karját: — Pista fiam, már rég mennek a bálba. Pista felült. Majdnem lefojtott türelmetlenség volt a hangjában: — Azért bál az, hogy menjenek bele. — Hát te, fiam, nem mész? Fiatalnak való a bál. — Minek menjek? Jó árnyékos hely van ezen a tornácon. Aki nem táncol, nem izzad. — Már csak menj, fiam, még valaki azt mondja, hogy én tartalak a szoknyám mellett. Legalább elviszed a Sárikát is, hadd táncoljon szegény a nevendéklányokkal. — Mehetek, — mondta Pista és lassan csinosítani kezdte magát. De azért nagyon kicsinosította magát és rózsát is tett a gomblyukába. Hatalmas szép legény volt ez a még gyermek-ember és ö is tudta ezt. Megfogta a Sárika kezét és elindultak a bálba. A bál az üres telken volt, melyet valaha a zsandárok laktak. A nagy tágas udvart fiatal jegenyék és fényes nyírfák vették körül és jó hűvösséget terítettek a táncolókra. A tornácon egy kis bort is árult az özvegy Áron Péterné, ami állandó alkalmat adott a gutaütésnek, hogy Flórján Bogdánt környékezze, aki a mámor egyetlen forrása akart lenni a faluban. Már kezdődött a tánc, mikor Pistáék megjöttek. Egy kövér cigány egy jurcsa dudaszerüséget fújt egész nagy testéből, a duda ezt nagyon zokon vette és jajveszékelt, mint a rektor ur lelkiismerete. Egy nagy ádámcsutkás ösztövér cigány, rágörbülve egy éltes cimbalomra, döfte, szúrta, ütötte, agyabugyálta az árvát, úgyhogy hol a fája szólott, hol a reze és panaszolták, hogy nehéz dolog az élet innenső partján lenni. Maga a banda feje, az öreg Hurka Jani, egy ziláltkedély ü hegedű hangjait próbálta egy irányba terelni, mint az öreg kondás fekete kutyája a szét visító malacokat. De tavasz és ifjúság volt, a nyírfák zizegtek a májusi szellőben, a jegenyék mélyen suttogtak és az élet nagy orgonája felzugott a szivekben és minden arc ragyogó volt. Eleinte inkább csak a lányok táncoltak, kettesben, vagy többen körbe összefogózva. A kisebb lányok egymásközt utána csinálták a nagyok mozdulatait, hangját, de bátrabban és nagyobb zajjal. A legények még egy csoportban állottak, mérlegelve nézték a táncoló lányokat, de feszült testükben már benne volt a tánc kezdete s az arcukon a falu szemérmetessége és a fiatal kakas büszke ereje volt. Azután megkezdte a legbátrabb legény és sorra ment a többi. Nemsokára mindenki táncolt. Pista válogatta a szebb lányokat. Kis Mártát, szegényt, meg sem látta, Boriskát pedig nem akarta látni. Hogy táncolt ez a fiú, hogy tágultak rá a leányszemek s az alvó szivekben, hogy megmozdult, hogy bontogatta szárnyait, mint ébredő madár, a vágy. Táncoltak, kurjantottak, kacagtak, énekeltek. A szegény nyaggatott muzsika úgy ugrált a fiatal hangok piros zuhatagában, mint egy vesszőzött manó a rózsalevélfürdőben.' A fiatalság partján az öregek áldogáltak, asszony és ember. Sötét ruhákban voltak s nehéz rögszavakat hullattak, de sokan közülök, különösen az aszszonya, halkan riszálta — tudta nélkül — csípőjét a tánc ritmusára. Öreg lelkűkbe visszakopogtatott a régi elbujdosott lakó, a fiatalság s végigmosolygott rajtuk, mint fiatal sugár az óház öreg bútorain. (Folytatjuk.)
