Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)
1964-06-15 / 1-6. szám
6 FÁKLYALÁNG nak. Ezért állítottuk össze hiteles források alapján a forradalom programmját és tettük azt mozgalmunk programmjává. E téren végzett munkánk kiemelkedő eredményei közé tartozik 1963 október 20.-án New Yorkban tartott emlékünnepélyünk is, amelynek mintegy 700 főnyi közönsége egyes lélekbemarkoló müsorszámokat zokogva nézett végig és ahonnan mindenki megtisztult lélekkel és szivében a magyar néppel való benső egyesülés elszakíthatatlan érzésével tért vissza otthonába. Az ünnepély szabadságharcos szónoka ezekkel a szavakkal állított méltó emléket 1956 októbere nagy napjainak : “Nemzeti létünk 1956 október-novemberi magaslatán, a felejthetetlen napok izzó hevében, a világ népeinek ámulatra tágult szemei előtt kibontakozott a magyar nemzet minden lelki nagysága. S a nagy idők tanúja soha nem látott példáit csodálhatta a hősi megnyilatkozásnak, amelyben oly sokan a legdrágábbat, életüket áldozták a magyar szabadságért. A magyar nemzet oldalán, élet-halál harcában a legkiilönb emberi tulajdonságok jelentek meg. Eredeti értelemben állította vissza az emberi jogokat éppen abban a pillanatban, amikor mármár úgy látszott, hogy azok nem jelentenek többet üres frázisoknál. Megmutatta, hogy ezekért az eszmékért küzdeni — s ha kell meg is halni — sokkal nemesebb, mint szolgasorban élni. Az életnek uj értelmet adott, amikor mementót állított a világ népei elé önfeláldozásával, hogy az emberibb jövőért, függetlenségért és szabadságért való küzdelemben csak a személyes bátorság és a tántoríthatatlan egységes akarat vezet győzelemre.” 1963 október 23.-án kiadott Fáklyalángunkban kiegészítettük ezeket a szavakat annak nyílt bejelentésével, hogy céljaink azonosak a Magyar írók Szövetségének Budapesten 1956 december 28.-án elfogadott “Gond és hitvallás” cimü rezoluciójában meghatározott nemzeti követelésekkel. Annak szövegét szószerint közöltük és vele kapcsolatban ezt az elkötelezést vállaltuk: “Ez a rezolució az Evangéliuma az Október 23 Mozgalomnak.” * Feladataink uj alakot öltenek. Valahol korábban azt mondottuk ebben az Írásunkban, hogy határozott fellépésünk választóvízként hatott a magyar emigrációra. Ennek 1963 októberi iinepélyünk megrendezésekor kézzelfogható jeleit kaptuk. Mig mi minden anyagi érdektől mentesen, pénzbeli segítséget sehonnan sem kapva pusztán a magunk erejéből és lelkesedésünk lángjától hajtva megrendeztük a legtisztább, demokratikus szellemű és humanitást sugárzó ünnepi demonstrációnkat, a velünk szembenálló és minket ritkán névvel, de főként névtelenül megjelentetett Írásaikban állandóan gyalázó prostituált gárda megengedte magának az emigrációs élet legnagyobb hazugságát ellenünk való tehetetlen dühétől hajtva. Heteken keresztül hirdette az e célra kibérelt lapokban, hogy csak egy októberi ünnepély lesz, az amit ők rendeznek szinte korlátlan mértékű titokzatos anyagi forrásaik segítségével. Létrehozták végre a magyar egységet — Írták és szavalták — kívülük nincs többé más alakulás: ők lettek az emigráció alfája és ómegája. És valóban létre is jött a selejtes elemek valamilyen groteszk egysége, mint az árvizek kiöntésekor is összejön azok sodra alján valamiféle zagyva hordalék. Azt, hogy mi is a világon vagyunk, egyszerűen letagadták. A sülyedés végső fokát jelentete temészetesen, amikor az 1947-es demokratikus emigráció hajótörött volt vezetői végső kétségbeesésükben csak úgy tudtak felszínen maradni és szóhoz jutni, hogy “októberi ünnepségük” irányítását és megrendezését szélsőségesen antidemokratikus elemekre voltak kénytelenek bízni, beleértve az ünnepi beszéd elmondását is. Ez lett azonban az a megtévedés, amit az emigráció konstruktív elemeinek már nem lehetett egyszerűen tudomásul venni. Részben ennek lett az eredménye most, 1964 junius 27.-éré meghirdetett konferenciánk elhatározása, amit a túloldal októberi magatartása — igen nagyszámú barátaink egybehangzó véleménye szerint — parancsoló szükséggé tett számunkra, elsősorban morális főlényünk dokumentálása végett. Mielőtt azonban konferenciánkkal kapcsolatban néhány mellőzhetetlen szempontot és tudnivalót ismertetnénk, bizonyos egyéb tényekre és fejleményekre is ki kell pár szóval térnünk. “A szenvedés szolidaritása” cimü közleményünk megjelenése után közvetlenül következő időben a nyilvánosság előtt látszólag inkább helytelenítő kritika fogadta kétségtelenül egészséges, de merész és teljesen uj utakat jelentő megnyilatkozásunkat, amint irtuk, jóformán kizárólag selejt-emberek részéről. Nyilvánosan nem igen merték az emberek szavukat mellettünk felemelni, mert a prostitúció 15 év alatt annyira megfertőzte az emigrációt, hogy a bátor és nyílt szó majdnem kiment a divatból. De aránylag mégis rövid idő telt el, amikor már megjelent a becsületes és elfogulatlan bírálat első fecskéje. Egy Németországban kiadott magyar nyelvű lapban 1963 junius 15.-én Kővágó József, Budapest volt polgármestere, a Magyar Bizottság volt alelnöke “A modus vivendi keresése” cim alatt hoszszabb cikket tett közzé és abban többek között ezeket irta: “Számos jel arra mutat, hogy a kommunista rezsim modus vivendit keres a magyar néppel. A nemzetre nehezedő nyomás kisebb lett. A politikai viszonyok valamelyest elviselhetőbbé váltak. Aki a rendszer iránt érzett ellenszenvének nem ad szavakban vagy tettekben kifejezést, aránylag biztonságosabb helyzetben van, mint volt a múltban. A hallgatás, ami korábban ellenséges attitűdnek számítót, ma már elegendőnek látszik. Úgy mondják, hogy az ország területén lévő oroszok nagyjából láthatatlanná váltak. Arról is beszélnek, hogy a nemzet szorgalmas munkájából eredő javaknak ma már kevesebb része megy a Szovjetunióba és nagyobbik része az ország anyagi szintjének az emelését szolgálja. Úgy néz ki, hogy Moszkva modus vivendit keres a csatlósaival . . .” . . Az emigráció különböző csoportjai különbözőképpen reagálnak az otthoni történésekre. Vannak, akik azt mondják, hogy abszolút számokban kifejezve nem is történt enyhülés. Minden maradt a régiben. Vannak mások, akik ezzel ellentétben azt hiszik, hogy az enyhülés olyan jelentékeny, hogy az emigráció magatartásának a megváltozását is indokolttá teszi. Sokan vannak, akik hallgatnak és gondolkoznak. Azt hiszik, hogy vannak korszakok, amikor a hallgatás az egyetlen helyes állásfoglalás. Beszélni és cselekedni csak akkor kell, ha majd ez az enyhülés vissza akar fordulni. Vannak ismét má
