Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)
1964-10-23 / 7-10. szám
2 FÁKLYALÁNG harc eszményei világosan bebizonyították, hogy a marxista-leninista gondolatrendszer idejét multa és téves, államrendszerének gyakorlata idegen az ember veleszületett tulajdonságaitól, megvalósítása és fenntartása a könyörtelen fizikai kényszeren alapszik és ezért az ember számára elviselhetetlen. Mélységesen elitélendő az a tény, hogy a nyugat számára a magyar forradalom és szabadságharc nem jelentett és ma sem jelent mást mint önvédelmi eszközt, akkor amikor Magyarországon ma is szovjet megszállás van, szabadságharcosok százai vannak még mindig a börtönökben és munkatáborokban, aknazár zárja le a magyar határokat és a törvényesített népirtás a nemzethalál végveszélyét hozza belátható közelségbe. Népünk több mint ezeréves múltjával mást érdemel nyugat szabad kormányaitól. Hathatós segítséget a szavak helyett; Magyarország szabadságának maradéktalan visszaállítását. Amikor a világon egymásután születnek uj államok, vagy nyerik vissza szabadságukat, nekünk emigrációba kényszerült magyaroknak emberi kötelességünk nap mint nap kinyilvánítani azt, hogy a magyar népet is megilleti a nemzeti függetlenség visszanyerése és a nemzeti élet demokratikus felépítése, a nép legjobbjainak alkotó készségével, hogy annyi szenvedés után felépüljön és virágozzon végre az egységes magyar társadalom és az alkotmányos magyar élet. Tegyünk hitvallást újra a forradalom és szabadságharc eszméi mellett, amelyre a boldogabb magyar jövő felépül és ne engedjük, hogy a magyar emigrációt eluralja a szolgaság mételye, mert népünk jövője és biztonságos élete nem tűr soha többé semmiféle szolgai elkötelezettséget, mert a szolga — szolga, és megvetendő akkor is, ha bérét melyet fajtánk meggyalázásáért és érdekeinek elárulásáért kap Moszkva helyett más idegen nagyhatalmi törekvés fizeti ki. Bővüljön ki végre a független magyar gondolkodást bátran meghirdető magyar hazafiak tábora. A mi népünk fájdalma mindig nekünk fáj elsődlegesen. A nagy elhagyatottságban találjuk meg és fogjuk meg egymás kezét és legyen hűségűnk és munkánk töretlen és méltó nagy emigráns elődeink helytállásához, akik akkor is fáradhatatlanok ma-MI VOLTÁL OKTÓBER.. . ? Kovács György verse Valami mámor volt.. . Valami szédült lüktetés . . . Tisztult tüzek szent eggyéolvadása, Valami Istent utánzó szent próbálkozás, Valami múltba mélyedö uj jövőbe nézzés, Valami most is perzselő, égő őszi hit. Vagy Istent megrázó hörgő jajkiáltásP! És Páncél vasát maró megcsonkult kezek . . . ? Vagy halált okádó gyilkos fegyverek? Csonkig égő gyertyák gyermek sir okon, Halk halotti menet, égő szenvedés? Burjánzó gyalázat, lemocskolt tisztaság, Véresen tátongó törpe Góliát!? Szeretet, győzelem-vereség, Hit és csalódás, élet és halál. . . Magyar forradalom Rád emlékezünk. Októberi Eszme szent maradsz te nekünk! radtak, amikor a hazaszolgálat egyedül és kizárólagosan csak a nemzet javát szolgálta. Meg kell látnia ma már minden gondolkodni tudó embernek, hogy mesterséges közöttünk az a métely, melyet megosztásunkra idegen érdekek szolgái elhintettek. Az önzetlen hazaszolgálat mértéke legyen az értékmérő magyar és magyar között és versenyezzünk végre úgy, hogy ki tud becsületesen maradandóbbat és többet tenni szenvedő népünk érdekében. Az otthon egyszer — reméljük hamarosan — e Szerint fogja felbecsülni az emigráció egyedeit és csoportjait, és csak annak adja meg a felmentést, akik a jogfolytonosság kényelme és megalkuvásai helyett a kötelességfolytonosságnak voltak szerény, áldozatkész, de a nemzet egyeteméhez mindig hü katonái. A világ arculata könnyen és sűrűn változik körülöttünk, és nekünk akikre elnyomott népünk védelme hárul minden változásban fenn kell tartanunk mindazt, ami érték és magyar, mert csak igy maradhatunk hívei hazánknak és csak igy tölthetjük be hivatásunkat Magyarország mielőbbi felszabadulása érdekében. Hóka Mihály RIGÓ BÉLA: ABORTUSZ A lámpafényt sárga gyűrűbe gyűrte a görcs. Én gyermekem, nem hallhattalak soha sírni. . . Üvölts! Fémörvény a világ. Gyors nikkel csontujjak keresnek és fém a mérleg, melyen kimértek fölöslegesnek. Egy albérletnyi gyűlölet, egy félvilágnyi megvetés . . . aludj kicsim! Élni szeretnél? Kevés. Ó, boldogok, ahol kettőnek fáj a kibirás, mert élni kezd a kitépett sirás. Magam vagyok. Az orvos lámpaszem, monoton megszokás; uj villája előtt tördelt testem a rács. Aludj, hisz megszenvedtelek, aludj, mint bárki más! Csecsemő álmot ringatok, de jó a ringatás! Nadrágot, szoknyát varrjak-e? A holnap nem beszél. Könnyes zsebkendőm meglobog . . . Pelenkát fuj a szél. . . Apádnak teste nincs . . . Apádnak lelke kés . . . Apád a holdhasu átizzadt lihegés . . . Apád a lomha kéj, anyád pokoli görcs, te véres semmi vagy! Üvölts! Tiszatáj, 1964 február S.
