Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-08-15 / 4-6. szám
14 FÁKLYALÁNG r HŰLHET REGÉNY - IRTA: SZABÓ DEZSŐ 6. Folytatás. II. MEGINT HALÁL (Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. A temetésre megérkezik Bodor Benedek, Szabó Áronné fiatalkori kedvese, aki a temetés után ott marad Szabó Áronné házában. Szabó Áronnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártatlansága és kiszabadul a fogságból. Bodor Benedekre erdőirtás közben rádül egy nagy fa. Másnap meghal. Szabó Áronné áldott állapotban újra magára marad.) A két ökör megállóit s Pista nem mondta, hogy menjenek tovább. Félkezével rátámaszkodott az eke szarvára s belebámult a levegőbe. Szép göndör szőke haján ragyogott a nap, széles vállán s hatalmas termete domborulataiban ragyogott az ifjúság. De arca zord volt, homloka borús, nagy kék szemeiben s dacos duzzadt ajakán végtelen unalom ült. Csak bámult, bámult, mintha várná, hogy feltörik a horizont kapuja s uj világ rohan át a szokott dolgok unottságán. — Te Pista, te megint az angyalodra merejted a szemedet. Az öreg Simon Józsi bá kiáltott át a szomszéd tagról. Pista oda sem nézett neki. — Pista te, te Pista, nézd milyen helyre fejérnép emelgeti ott a szoknyáját. Pista odanézett. Az öreg elkacagta magát: — Most látom csak, hogy nem fejérnép, hanem csak a Séra Mihály tehene. Hát mi bánt téged, Pista? — Nem bánt engem semmi. — Már az sem igaz. Ha józan vagy, szomorú vagy, ha iszol, szomorú vagy, ha szép lányt ölelsz, akkor is az maradsz. Ki a fene látott ilyen fiatal legényt? Pedig örvendhetnél, van hozzá testi formád olyan, hogy még száz forintért is megvennék. Az öreg Simon bá megcsóválta a fejét, rosszaié arcot is szeretett volna hozzá vágni, de örökös mosolygását nem tudta elküldeni az ajkáról, q szemeiről, az orrahegyéről. Mert ha valahol a világon egy mákszem jókedv volt, az öregbe kvártélyozta be magát. Ő volt hazai dúca a jókedv összes galambjának. Hatvanhárom év óta szedi a lélegzetet, de még szomorúnak nem látta senki fia. Feltűnően hosszas, lopótök feje állandóan derült és fényes volt. Nagy görbe orra huncut kuruckodással kanyarodott be a világba, okos kék szemei csordultig voltak ravaszsággal. Orra alatt csenevész öszes bajuszka törte magát, hogy még kackiás és fiatal legyen. Felsőteste még egyenes volt, mint a fiatal jegenye, de egyik lábszára már kacskaringósra görbült, mint a vásárhelyi kifli. Simon bá mindig vászonruhában járt és ünnepnapokon nyakkendőt is szokott tenni. Simon bának valaha sok földje volt, de elment a tavalyi hóval. Virágzó szép legény fia volt, meghalt a kaszárnyában. Ékes szép hajadon lánya volt, férjhez ment s meghalt gyermekágyban. Éktelen csúf, vén hárpia felesége volt. Ez már a hatvanötödik évet taposta, két évvel vénebb volt az uránál, mégis élt, sőt mindennap élőbb volt. És Simon bá mégis megmaradt fiatalnak és jókedvűnek, menyecskevadásznak, poháremelgetőnek s örökvirágu nótafának. Mert Simon bá tudott minden nótát: a dajkanótát, mivel Árpád apánkat ringatták, a bujdosónótákat, miket a tatárok idejében énekeltek s minden szerelmes régi nótát. Vagyona rá is ment a jókedvére és kakasi nagy virtusára. Most már régen okos volt és nem költött. Ő tréfált, énekelt, mulattatott, de úgy intézte, hogy más nyúljon a bugyellárisába. Mert az a kis pénz, amit az élő penitenciája elől még félre tudott sinkófálni, az kellett menyecskére meg kikapós lányra. Pista szomorúan felelt: — Nem tudom én, mi bajom van, Simon bá. Mást leütnék, ha sokat firtatná, de magát szeretem s tudom, hogy nem csúfságból teszi. Nem megy nekem sem a dolog, sem az evés, még az ivást is unom. Egész éjszakákat hánykolódom, mint akinek rossz a lelkiismerete. Néha pedig kedvem volna, hogy egy nyújtózkodással szétlökjem az egész falut. Hát ez az élet, Simon bá? Akkor jobb volna ma lemenni a pujákhoz. — Hát látod, ez a sok fiatalságtól van. Bennem is volt valaha efféle nemjó, de addig ölelkeztem, amíg kiment minden szomorúság belőlem. Csak a fejét ne törje az ember, nem embernek való munka a. Látod, ha nekem az én égedelmes oldalbordám prézsmitál, megyek, amig egy menyecskét találok, akivel kedvem tölhetem. Pedig nekem már csak pénzért bajlódnak. Jó adománya az Istennek a menyecske s mikor már az sem kell, mehetsz a temető felé. — A fene megette ezt a világot — felelte Pista. Az öreg szemei köré ráncositotta az egész arcát s minden ránc megtelt a szemek ravaszságával: — Te Pista, ma ott leszünk a Flórján Bogdánnál. A felségem ma elmegy a katolnai búcsúra s csak holnapután tér meg. Amikor ö imádkozni megy, az az én üdvösségem. Kijössz-e te is? — Lehet igen s lehet nem — felelt Pista és odafüttyentett az ökröknek. Tíz éve múlt már, hogy az öreg harangozó és Bodor Benedek lennebb tették a lakásukat s Pista nőtt, mint a nyári áldás. De ha Áronnénak sok öröme is volt látni, hogy telik ki testi szépségében ez a hatalmas gyermek, megvolt a mindennapi bánata is. Pista napról-napra különösebb, makacsabb, szertelenebb lett. Most jó volt, mint egy fiatal lány, azután tombolt, mint a vad csikó. Ahogy a bajusza kiserkedt, lányra, menyecskére égő veszedelem lett. Hullottak feléje, mint éjjeli bogár a gyertya felé. És mikor ö feléjük hajolt, ha csókolta, ha ölelte őket, ha égő szavak virágoztak ki belőle, elfelejtették azok a tiz parancsolatot s az egész isteni kijelentést. De egy pár ölelés után otthagyta őket, maga sem tudta, miért. Sok szivet tett sebessé, sok szemet tett könnyessé és nem egy legény hátát tette kékké. Mert erős volt, mint három mészáros. A korcsma is nem egyszer dübörgőit felmozdult indulatától. — Pista fiam, nem ismerek rád, ha szegény jó apád látná ezt — sóhajtotta sokszor Áronné. — Már megint el akar ölni anyám a háztól! Csak kárpáljon, csak prézsmitál jón, aztán öntözheti sós vízzel a hült helyemet — felelte ilyenkor. Mert Pista már sokszor durva is volt a szegény asszonyhoz. De mikor néha szélcsend volt benne s a régi gyermek visszajött a felrázott lélekbe, mint tavalyi galamb a földrázott vá-