Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

ágyon jönnek a világra, hogy repülőgépen utazunk, olajjal fütünk, legyőztük a legszörnyübb betegségeket, telefonálunk, atomot robbantunk és átlagos életkorunk megtöbbszöröződött, mind a civilizáció adta nekünk.

Tulajdonképen azt hinné az ember, hogy a kultúra és civilizáció ugyanazon gyökér két különböző hajtása, amelyek izről-izre együtt nőnek, bokrosodnak, terebélyesednek és gazdagodnak. Szó sincs róla! Soha még a történelem folyamán nem tartottak egymással lépést. Nemcsak Homérosz, Thukydides, Catullus és Horatius voltak régen a múlté, nemcsak Pheidias, Apelles, Zeuxis, Sophokles és a sok-sok többi klasszikus voltak már évszázadok óta halottak, hanem Dante, Shakespeare, Göthe, sőt Mark Twain és Victor Hugo is a sir lakói voltak már, amikor az ember civilizációja még mindig gyermekcipőkban járt és a természeti erők szorítása szinte elviselhetetlenül nehezedett rá a mindennapi életre.

Azután — körülbelül a múlt század dereka felé — a kultúra és civilizáció közötti viszony radikálisan megfordult. A fordulat gyökerei századokra nyúlnak vissza, a 16. század végére és a 17. elejére, de annak kézzelfogható eredményei csak ekkor jelentkeztek. A civilizáció szárnyakra kapott és olyan messzire eléje rohant a kultúrának, hogy ha ma egymás felé fordítanák arcukat (sajnos nem teszik), szabad szemmel nem is látnák meg egymást. A civilizáció ma olyan gazdag, hogy gazdagságát meg sem kíséreljük leírni, mert meghaladná erőnket és leírásához sok-sok kötetre volna szükség. Ugyanezen idő alatt a kultúra — értve ezen újra csak az emberi lélek tartalmasabbá, nemesebbé, gazdagabbá tételét — nemcsak nem fejlődött, hanem határozottan elcsenevészedett. Hasonlítsunk csak össze pl. egy Tennessee Williams darabot egy Shakespeare darabbal vagy egy Picasso képet egy Lionardo da Vinci festménnyel. Vagy a korábbi nagy szellemi alkotások bármelyikét mai epigonjával.

Ezt a korunkra nézve annyira jellemző uj fellődési irányt és divergenciát már sokan meg akarták magyarázni. Itt azonban nem lehet feladatunk, hogy ezekre a magyarázatokra kitérjünk. De mégis vegyünk fel egyet, amelyről azt hisszük, hogy legalább is közel jár a valósághoz. Schütz Antal, kitűnő magyar teológusunk, Budapesten 1936-ban kiadott Őrség cimü könyvében azzal magyarázza meg korunk e különös jelenségét, hogy az ember szellemi fejlődésének módszere a 16. század végén és a 17. század elején átváltozott a szintézisről az analízisre.

Kissé részletesebben és világosabban: “Ha analízist, elemzést az végez, aki egy adott egészet, pl. élőt, emberi egyént, műalkotást részekre szed szét és a részek tanulmányozására fordítja minden igyekezetét akkor a szintézis a fordított utat járja: iparkodik a kezeügyére akadt részeket egybe illeszteni, egymással vonatkozásba hozni, egésszé formálni. A tudományban tehát az analízis specializál; a szaktudományokra és azokon belül lehetőleg még külön területre veti magát.... Elkerít magának egy területet; ami azon túl van, az nem az ő világa . . . . S ezen az elkerített kis területen is módszeres vezérelve: minél kisebb és lehetőleg többé nem részletezhető részeket találni, igazi e 1 e m -32

zés utján és ezeket az elemeket minél tüzetesebben megismerni a maguk különségében”.

“Ha ezzel az előzetes értelmezéssel belevilágítunk abba a múltba, amelyből közvetlenül kinőtt a mi jelenünk, nem nehéz meglátnunk, hogy a virágzó Középkor hatalmas szintézise után a nominalizmussal megindult és a reneszánszban gátat szakított az analizáló és specializáló szellem. Az alapvelő földrajzi és természettudományos felfedezések és meglátások, ha szintézist sürgettek is, mégis a részekre irányuló és a részekben elmerülő szellemi odaadás müvei voltak.”

Ez lett egy bizonyos idő lepergése után a 19. század szédítő sikereinek a titka és ez az analitikus módszer magyarázza meg a civilizáció hatalmas előre törését, amit annyi sok megelőző század még csak el sem tudott kezdeni. Rendszerezés, részletezés, elemzés és az ezek utján nyert megismerések gyakorlati alkalmazása. És ennek a módszernek valóban elszéditő eredményei a civilizáció minden ágában, annyira elkapták az emberiséget, olyan mámoros légkörbe helyezte azt a saját sikerei miatt érzett diadalittassága, hogy azt a nézést, amely a természettudományokban és technikában ilyen eredményekhez juttatta, átvitte az élet minden más területére: magának az embernek, a társadalomnak és az államnak a szemléletére is, amelyek pedig eminenter kulturális területek, mert hiszen feladatuk az emberben lévő vadállat megszelídítése, kiművelése, kifinomitása és magasabb régiókba emelése.

Ma azonban már világos, hogy ami kitünően bevált a civilizáció fellendítésénél és felépítésénél, t.i. az analitikus rendszer, ugyanaz stagnálást, sőt dekadenciát jelentett a kultúra területén, amely ez uj korszak uj metódusainak alkalmazása mellett sorvadni kezdett, miközben testvére hihetlen fejlődésnek és gazdagodásnak indult.

Ám maradjon meg a civilizáció az analízis módszerei mellett — kell is hogy megmaradjon, hogy George Soule álmai valóra válhassanak, de a kulturfejlődésnek vissza kell térnie a szintézishez, mert különben az emberiség élete katasztrófába rohan. A piacos rendszerű liberál-kapitalizmus, a fasizmus, a nemzeti szocializmus és a bolsevizmus nem szintetikus nézéssel látták önmagukat és a világot: ezért kezük nyomán — mig technikailag nagyokat alkottak — az emberélet kulturális vonatkozásaiban rombolás és szenvedés fakadt; mindegyik csak magát kereste és látta, az ő külön világát, azt analizálta, dédelgette, fejlesztette szinte vakon minden más szempont számára és irányában. Nem azt a nézést tették magukévá, amihez Elizabeth Bentley a világ jobb jövőjét fűzi. Ezért fakadtak a történelemben lábuk nyomán katasztrófák.

Velük szemben az 1956. évi magyar forradalom a tiszta és maradéktalan szintézis diadala volt. Vezetői és népe együtt és egyszerre nézték az egészet, pedig a tisztán szellemi magatartásban ez az, ami a szintézist kiadja: mindennek, ami kulturális életünkben fontos, együtt és egyszerre nézése és látása. A magyar forradalomban felolvadtak az osztályok, csak ember maradt benne, amelyiket egy soha addig nem érzett sorsközösség terelt össze egy tömbbe. Szintézisük kiterjedt a Dunavölgy népeire is: azokat is együtt, összefogóan látták. De szintetikusan látták az egész világ minden népét is,