Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
zetett. Amikor a kereskedelem nem tudta többé a klasszikus időkben megszokott világkörüli körforgalmát elvégezni és nem tudta megszüntetni a munkanélküliséget, amikor a behozatal már nem volt elég arra, hogy abból kivitelt lehessen teremteni, amikor a Nemzeti Bank tartalékoló politikája már pánikkal fenyegette a piacot, amikor a külföldi adós-államok megtagadták a fizetést, a kormányoknak kellett közbelépni a feszültség enyhítése és levezetése végett. A veszély órájában a társadalom egysége abban revelálódott, hogy mindenki a protekcionizmust kívánta. Az állam beavatkozása azután különböző mértékű lett aszerint, hogy hol milyen alkotmány volt érvényben, milyen volt a politikai légkör, amiben az államok éltek és végül milyen mély volt a gazdasági válság. De az állami beavatkozás kivétel nélkül mindenütt bekövetkezett, hogy átvegye a piacos kapitalista rendszer szerepét, amely képtelenné vált korábbi funkciói elvégzésére. A felbomlás alatt romboló irányú feszültségek járták át a világgazdasági élet és a nemzeti társadalmak testét, amelyeket négy csoportban foglalhatunk össze: 1. A munkanélküliség, amely kivétel nélkül mindenütt jelentkezett. 2. Az osztályok közötti feszültség, amely a társadalmi erők küzdelmének döntetlenségéből származott. 3. A valutákra gyakorolt nyomás, amely a nemzetközi gazdasági élet területén mutatkozó nehézségek hatását tükrözte vissza. 4. Imperialista rivalizálások, amely gyűjtőnév alatt összefoglalhatjuk az összes nemzetközi politikai feszültségeket. Mig a dolgok idáig fejlődtek — és legyen ez most itt összefoglaló kép — az összes nyugati országok ugyanazt a fejlődési irányt követték — tekintet nélkül nemzeti mentalitásukra és történelmükre. A nemzetközi aranystandard bevezetésével a világtörténelem legnagyobb igényű piac-rendszere lépett életbe, benső lényegében hordozva a nemzeti kormány-hatóságoktól való abszolút függetlenséget. A világkereskedelem ebben az időben magának az életnek a megszervezését jelentette az egész plánétán, az önmagát szabályozó piac uralma alatt, amely magában foglalta az emberi munkaerőt, a földet és a pénzt egyaránt. Az aranystandard pedig ott állt mellettük, mint ennek a királyian öntevékeny intézménynek testőre. Országok és népek pusztán bábok voltak egy színjátékban, amelynek rendezése semmiképen sem tőlük függött. Ők csak védték magukat a munkanélküliség és bizonytalan ingadozások ellen, Nemzeti Bankjaik és védő vámtarifáik segítségével, kiegészítve azokat a vándorlást szabályozó törvényekkel. Ezek az eszközök azonban már arra voltak beirányozva, hogy ellenőrizzék a szabadkereskedelem és fix értékre szabott valuták romboló hatásait és amilyen mértékben el tudták érni ezt a célt, olyan mértékben egyben bele is avatkoztak a piac mechanizmusának szabad játékába. Noha minden egyes alkalmazott korlátozásnak megvoltak a kedvezményezettjei, akiknek profittöbblete vagy béremelése tulajdonképen az összeség megadóztatását jelentette, többnyire csak a megadóztatás összegét tekintették igazságtalannak, de nem magát a protekciót mint elvet. Hosszabb időre számított fejlődésben azonban ez a protekcionizmus az árak általános mérséklődésére vezetett, tehát mindenkinek javára vált. Akár megokolt volt ez a protekcionizmus, akár nem, az intervenciók eredménye napfényre hozta a világpiac rendszerének gyengeségeit. Az egyik ország részéről alkalmazott beviteli vámok akadályozták más országok kivitelét és azokat arra kényszeritették, hogy politikailag még nem védett területeken rekompenzálják magukat. A gazdasági imperializmus főként abban a küzdelemben nyilvánult meg, amelyet az egyes hatalmak azért vívtak, hogy privilégiumokat szerezzenek maguknak azáltal, hogy kiterjesztik kereskedelmüket politikailag nem védett piacokra. A kormányok támogatták polgáraikat, akik a visszamaradt országokkal folytatott kereskedelemben voltak érdekelve. Az imperializmus és a félig még öntudatlan autarkiás törekvés jellemezték a hatalmakat, amelyek egyre inkább úgy találták, hogy függő helyzetbe jutottak egy állandóan megbízhatatlanabbnak mutatkozó világgazdasági rendszertől. És ilyen körülmények között is kötelezte őket a nemzetközi aranystandard fenntartásának merev parancsa. Ez volt a bomlásnak legfontosabb, intézményesített forrása. Hasonló ellentmondások uralkodtak ekkor már az országhatárokon belül is. A protekcionizmus elősegítette, hogy a versenyen alapuó piacok monopolisztikus piacokká alakuljanak át. Az egyéni tevékenység helyébe mindig jobban a társulati életforma lépett, az emberek és tőke olyan csoportokba verődtek, amelyek kizárták a versenyt. A gazdasági kiegyenlítődés nehézzé és lassúvá vált. Az önmagát szabályozó piac működése súlyos akadályokba ütközött. E nehézségek miatt mindenfelé hosszúra elhúzódott depressziók keletkeztek, a veszteségesnek bizonyult befektetések likvidálása nehézségekkel járt, az árak és bérek között fellépett aránytalanságok szociális feszültségeket okoztak. És most már minden olyan zavart, ami a gazdasági szférában keletkezett, politikai eszközökkel kellett rendbehozni. De az elv még mindig tartotta magát, hogy a gazdasági szférát külön kell kezelni a politikaitól és ezt a feszültségek közepette is iparkodtak megtartani. Ez volt a bomlásnak második, szintén intézményesített forrása. Az emberiség ekként súlyos szorítást érzett a mellén, amelyet nem uj motívumok okoztak, hanem uj mechanizmusok. Röviden: a feszültség a gazdasági szférából indult ki, a piac funkciós zavarai következtében. Onnan átterjedt a politikai zónába is és igy elborította az egész társadalmat. De az egyes nemzetek életében a feszültség okai rejtve maradtak mindaddig, amíg a világgazdaság — akármilyen nehézkesen és ki nem elégítő módon is — folyatta funkcióit. Csak amikor annak utolsó intézménye, az aranystandard is kimúlt, akkor vált a feszültség és nyomás előbb világosan felismerhetővé, majd vesztette el intenzitását. Az egyes országok reakciója más és más volt, de egyben mindegyiké megegyezett: berendezkedtek arra az uj helyzetre, hogy a tradicionális világgazdaság megszűnt létezni. Mert amikor az felbomlott, a piacos rendszerre felépített emberi civilizáció is elmerült. Ez magyarázza meg azt a majdnem hihetetlen tényt, hogy egy civilizációt szét tudott rombolni léleknélküli intézmények vak akciója, amely intézmények egyedüli célja az lett volna, hogy automatikusan növeljék az emberiség anyagi jólétét. A 19, század civilizációja 1933-ban, amikor 11
