Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

szabályozták a gyári munkarendet, munkaviszonyokat, munkaidőt és egyéb munkásvédelmi intézkedéseket foglaltak magukban, enyhítve ezzel a kezdeti kapitalizmus durva ridegségét és embertelenségét. De ezek az egész 19. század folyamán a kielégítő mérték alatt maradtak, noha — amint Herbert Spencernek 1884-ben készült kompilációja mutatja — olyan különböző tárgykörökre terjedtek ki, hogy a skála már nem is lehetett volna szélesebb. Például a Workmen s Compensation Act, amely az üzemi balesetet szenvedett munkás kártalanításáról intézkedett a gyártulajdonossal szemben, eredeti — 1880-as — formájában még azt az elvet juttatta érvényre, hogy a munkás ugyanolyan körülmények között és ugyanolyan mértékig tarthat igényt munkaadójával szemben kártalanításra, mint az az idegen, akit a gyárban baleset ért. Csak 1897-ben hoztak olyan uj törvényt, amely a munkaadót felelőssé tette a munkás mindazon káráért, amit alkalmazása idején az üzemben baleset következtében szenvedett; körülbelül azon jogelvek szerint, amelyek ma is érvényben vannak.

De bármilyen mértékűek is voltak a különböző törvényhozások munkásvédelmi intézkedései, azok határozott ellenmozgalmat jelentettek a gazdasági liberalizmussal és a Laissez faire-rel szemben és mindenütt magukon viselték a spontaneitás jeleit, így a társadalomban ezekben az időkben kettős mozgalom ment végbe: egyik a liberálkapitalizmus elveinek maradéktalan érvényre juttatása érdekében, a másik ennek megakadályozása végett. Amint majd látni fogjuk, ez utóbbi mozgalom lett a győztes az egész vonalon.

2. A társadalmi önvédelem második megmozdulása maguktól a munkásoktól indult ki és ez volt a szakszervezeti mozgalom mint az osztályharc elsődleges megjelenési formája. Ez teljes mértékben jogosult védekezése volt annak a széles emberi rétegnek, amely fizikai munkájának béréből tartotta fenn magát és családját. Az őseredeti magot a szakszervezetek létesítéséhez John Bellers quaker filozófus gondolatai adták meg a 17. század utolsó éveiben (1696 és következő években). Ez az ember valóságos prófétája lett a távoli jövő szociális fejlődési irányának. Okoskodásának menete ez volt: “A munkásoknak nincs szükségük munkaadóra mindaddig, amíg produktumaikat közvetlenül is ki tudják cserélni. Mivel a szegényember munkája a gazdagember kincses bányája, miért ne tudnák a szegények egymást támogatni avégből, hogy ők zsákmányolják ki a gazdagokat a saját javukra és csak a lehető legkevesebbet hagyják meg azoknak?”

Bellersnek ezt az eszméjét Robert Owen vette át és 1832-ben ennek a gondolatnak az alapján szervezett meg egy külön országos munkapiacot, amely azonban funkció-képtelennek bizonyult. Ezután indult meg 1832-1834 között a híressé vált Trade Union Movement (Szakszervezeti Mozgalom), szintén Bellers gondolatai alapján, Owen kezdeményezésére. Ezekből a kezdetekből fejlődtek a hatalmas munkás-mozgalmak: a szakszervezeti mozgalom és az osztályharc, amelyek azonban furcsa kibicsaklást szenvedtek Marx fellépése következtében. De a munkásság mozgalmai azóta sem szűntek meg szembenállani az egyideig még folyton erősödő, majd később egyre gyengülő liberálkapitalista renddel.

A föld és termékeinek kommercializálására törekvő kapitalista mozgalommal szemben is hatalmas ellenakció indult meg, mindjárt a földnek árucikké történő átalakítására irányuló első lépések idején. Ez volt a szociológiai háttere a liberalizmus és konzervatizmus között folyt harcnak, amely kitöltötte a 19. században az egész kontinetális Európa politikai történelmét. Ebben a harcban a katonai kaszt és a magas papság a földbirtokos osztályok szövetségesévé szegődött, amely majdnem teljesen elvesztette azokat a közvetlen funkcióit, amiket korábban a társadalom életének irányításában magáénak mondhatott. Ezek az osztályok igy együtt most kaphatókká váltak minden reakciós megoldásra, amely megszüntette volna azt az impasszt, amivel a piacos gazdasági rend és annak tartozéka, az alkotmányos kormány fenyegetett, mert ezeket nem kötötte a közszabadságok ideológiájának a tradíciója, sem a parlamentáris uralomé.

Röviden: a gazdasági liberalizmus össze volt házasodva a liberális állammal, mig a földbirtokos osztály érdekei nem. Ez adott a földbirtokosoknak a kontinensen állandó politikai jelentőséget, ami a végső alapját tette a bismarcki politikai berendezkedettségnek, a francia revanche-gondolatnak és a Habsburg Monarchia félfeudális életének. Az 1920- as évek történelme ennek szem előtt tartása nélkül nem érthető meg. Ez magyarázza meg, hogy az egyes országok miért védekeztek a fenyegető proletárdiktatúrák ellen a földdel rendelkező osztályok — hol birtokosok, hol parasztok — diktatúrájával. És a 20. század huszas és harmincas éveinek kaotikus életét is ez magyarázza meg: az embert és a természetet (földet) fenyegető veszélyt nem lehet egymástól világosan elkülöníteni. Ezért mind a munkásosztály, mind a parasztosztály védekezése a piacos gazdasági rend agresszív magatartásával szemben protekcionizmus alkalmazására vezetett. Az előbbi esetében főleg a szociális törvényhozás formájában, az utóbbi esetében főként agrártarifák alkalmazása és a földbirtokot védő törvények formájában. De volt egy fontos különbség: mikor a szükségállapot jelei először megmutatkoztak, a földbirtokos és a paraszt Európában védték a kapitalista rendszert, amit a munkásosztály politikája fenyegetett. Noha korábban mindkét társadalmi réteg önvédő protekcionizmusa siettette az önmagában sem stabil kapitalista rendszer krízisét, a döntő pillanatban a földdel összekötött rétegek megpróbáltak kiegyezésre lépni a piacos gazdasági renddel, tehát magával a liberálkapitalizmussal, mig a munkásság erőteljes osztálya nem riadt vissza a kapitalizmus uralmának megtörésétől és ezért nyíltan szembe helyezkedett azzal.

De még magát a kapitalista üzleti életet is meg kellett védeni a piacos mechanizmus korlátlan uralma ellen. Tényleges megjelenési formájában — akárcsak az emberi munkaerő és a föld esetében — az üzleti és termelő organizációt fenyegető veszély is reális és tárgyilag létező volt. A védelem szüksége amiatt a gyakorlat miatt merült fel, ahogyan a piacos gazdasági rend megszervezte a termelő organizáció üzemben tartásához szükséges pénzellátás ügyét. A modern rendszerű Nemzeti Bank-intézmény létesítése szükséges formula volt, amit abból a célból állítottak fel, hogy ellássa azt a védelmet, ami nélkül a nemzetközi Nagy Piac felfalta volna saját gyermekeit, a mindenfajta üzleti vállalkozáso-9