Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
ez volt: “Közvetlenül semmit.” Tanítása szerint a szegénység maga a természet követelménye, ahogyan megmaradt a társadalomban. Annak fizikai szankciója az éhség. Mivel a fizikai szankció ereje elég, politikai szankció alkalmazására nincs szükség. “Minden, amire még szükség van, a szegényügy tudományos és gazdasági kezelése.” . . . Bentham meg volt róla győződve, hogy a szegénység csak a bőségnek egyik része. Ezeket irta erről a tárgyról: “A társadalmi prosperitás legmagasabb fokán a polgárok nagy tömegének valószínűleg nem igen lesz más megélhetési forrása, mint mindennapi munkája és ennek következtében állandóan a nélkülözés határán fog állani.” Malthus azt vitatta, hogy a szegénység és a nyomor elkerülhetetlen, mert a népesség geometriai haladvány szerint növekszik, mig a létfenntartás eszközei csak számtani haladvány szerint. A népszaporodás megakadályozásának eszközeiül eredetileg csak a háborút, éhínséget és járványos betegségeket fogadta el, de müvének javított kiadásában már ide sorolta mint megelőző, ellenőrző módszert az “erkölcsi megtartóztatást” is. Ricardo három fontos közgazdasági törvényt állított fel: 1. Az ingatlanok bére vagy haszonbére az ár eredménye és nem annak oka. 2. A “munkabérek vastörvénye” azt jelenti, hogy minden tényezőt figyelembe véve a munkabér nem emelkedhetik azon legalacsonyabb szint fölé, ami az ember önfenntartására szükséges. 3. Értékelmélete pedig abban áll, hogy árucsere esetén a piacon a javak értékét (de nem az árát!) az határozza meg, hogy előállításuk végett mennyi munkát kellett beléjük fektetni. Ricardoból általában teljesen hiányzik Adam Smith szociális belátása és az embertársakkal való együttérzése. Mégis, teóriáinak a gyakorlatban való alkalmazása lett sok tekintetben a közgazdasági tudományok alapja. Javaslatai “az egészséges valuta megteremtésére” uralkodókká váltak az egész 19. század folyamán. Ezeknek a közgazdászoknak rideg elméletei alapján formálódott ki a 19. század közgazdasági rendszere, a liberálkapitalizmus. * Részleteiben: a munka, a föld és a pénz betörése a piacos gazdasági rendszer igájába igen sok nehézséggel járt, rengeteg szenvedést és nélkülözést okozott és — sohasem sikerült teljesen. “A munkát — akár csak teoretikusan is — elválasztani a többi életfunkcióktól és alávetni azt a piac törvényeinek — olvassuk Polányi Károly könyvében — annyit jelent, mint megsemmisíteni az emberi egzisztencia organikus formáit és azokat ujtipusu organizációval helyettesíteni, amely az atomizáláson és individualizáláson épül fel.” Ezt a rombolást és az uj formák létesítését a szerződés szabadságának deklarálásával érték el. Annak kimondása, hogy az ember életviszonyait a szerződés (munkaszerződés) határozza meg teljesen és kizárólagosan, annyit jelentett, hogy mindazok a nem szerződésen alapuló kapcsolatok, amelyeken addig az életviszonyok felépültek: rokonság, szomszédság, hivatási és vallási kapcsolatok, megszűnnek, mert ezek a kötelékek akadályát képezik az ember azon szabadságának, hogy úgy szerződjön munkaerejére nézve, ahogyan akar. A liberális közgazdászok ezt a változást akként szerették feltüntetni, mint a be nem avatkozási elv érvényesülését a munkás életébe, holott az épen ellenkezőleg a beavatkozás meghatározott formája volt, amely lerombolta a nem szerződésen alapuló kapcsolatokat és megakadályozta még azok ujra-létesitését is. Amikor a liberális törvényhozás 1834-ben eltávolította az utolsó akadályt is ez elv érvényesülésének utjából, megtörtént Angliában — a kapitalista országok e prototípusában — a meglévő társadalmi szerkezetek összezuzása avégből, hogy azok romjai alól ki lehessen vonni a munkás-elemeket a nagy indusztriális gócok számára. A Ricardo vízióiban megjelent munkapiac felépülése tehát megindult: az emberi életek mint munkaerő-pótlás özönlöttek a szétzúzott falusi társadalmakból a munkapiacra és ezt a folyamatot csak a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiség szabályozta. A szabad munkapiac e klasszikus korában, amikor senki sem védte a munkást a tőkés önkénye ellen, el volt ugyan ismerve elméletben egy szokásos színvonal, amely alá a munkás bére elvileg nem sülyedhetett, azonban ez az alsó határ csak akkor lépett automatikusan életbe, ha a munkásnak már csak aközött volt választása, hogy élelem nélkül maradjon vagy felajánlja munkaerejét a piacon olyan bérért, amilyent kínálnak érte. így teremtődött meg Európában a munkásnak az a pária típusa, amelyiket az amerikai őskapitalizmus a “willing worker”, a minden szolgálatra kész, “betört”, engedelmes munkás terminus technicusával jelölt meg. És igy keletkeztek a liberális kapitalizmus első félszázadában az angol ipari városok körül azok a tömeges munkás-nyomomegyedek, amelyek az Ipari Forradalom lábanyomában termett első vadvirágok lettek és a bányákban halálra dolgoztatott 12-13 éves gyermekekkel együtt eltörölhetetlen jellemzését adják a korai kapitalizmusnak. Az Ipari Forradalom az európai kontinenst mintegy 50 évvel később érte el mint Angliát. Itt nem voltak erőszakos agrártör vén yek mint ott a Tudorok enclosure-yai és nem ilyenek űzték ki a munkásosztályt a földjéről. Itt már inkább a magasabb bérek és a városi élet kényelme gyakoroltak vonzóerőt a féljobbágy földmives-munkásra és a városba való özönlés igy kezdődött meg. Itt a munkás nem érezte magát megalázottnak, amikor a vándorbotot a kezébe vette, mint Angliában. A munkáslakások kétségtelenül itt is nyomortanyák voltak; az alkoholizmus és prostitúció itt is megszedte vámját a munkás-életekből, egészen a huszadik század elejéig. De ha összehasonlítjuk mindezt azzal a morális és kulturális katasztrófával, amit a jobb napokat látott ősöktől származott angol örökbérleteseknek vagy kislakás-bérlőknek kellett megérniük, akik reménytelenül belesülyedve látták magukat a gyárak körül képződött nyomornegyedek szociális és fizikai iszapjába, akkor a kontinentális munkás helyzete toronymagasságban emelkedik ki a brit munkás viszonyai fölé. Ennek a ténynek majd akkor lesz jelentősége, ha össze hasonlitjuk az orosz szocialista kísérletet azzal az igazi erőfeszítéssel, amelynek első felcsillanása épen a magyar szabadságharc volt. Amit “talaj”, “ország”, “föld” nevekkel szoktunk megjelölni, az a nagy természet egyik része, amely elválaszthatatlanul át van szőve emberi intézmé7