Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
és mondja ki mindenki, hogy mit akar: szabadságot vagy prostitucitót? Ezek voltak a szempontok, amiben egyetértettek azok, akiket belülről fur a lelkiismeret és nem akarják életüket anélkül befejezni, hogy legalább mindent meg ne kíséreljenek, ami méltókká tudja őket tenni a forradalom otthon meghalt hőseihez. Az első gyakorlati lépés az említett megbeszélések után az volt, hogy ki kellett puhatolni, hogyan érez az emigráns magyar közönség ebben a kérdésben: mi a véleménye a meglévő helyzetről és arról, amit a tiszta magyar szellem rajongói szeretnének megvalósítani? Ennek lemérése a következő módon történt meg: A menekült magyarság New Yorkban 1961 október 22.-én a Hunter College nagytermében emlékünnepélyt rendezett. Annak főszónoka Pongrátz Ödön, szabadságharcos vezető, a Korvinköz volt helyettes parancsnoka volt. A közönség hangulatának kipuhatolására, mintegy népszavazás-szerű megnyilatkozás lehetővé tétele végett, Pongrátz Ödön előre elhatározottan, tudatosan és meghatározott céllal beszéde vége felé a következőket mondta: “Október 23.-a a tettek napja volt. Ezért én is szeretnék többet mondani, mint amit eddig mondtam. Magam és szabadságharcos társaim nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet külföldi képviseletét rossznak és hivatása betöltésére alkalmatlannak tartjuk. Ezért kijelentem, hogy meg fogjuk teremteni azt a gyakorlati szervet, amely itt az emigrációban méltón fogja képviselni a magyar nemzet érdekeit.” Erre a bejelentésre a mintegy 2.000 főnyi közönség olyan egetverően viharos tapsorkánnal felelt, ami mindent feltárt, elárult és megmagyarázott. Az emigráció kimondta az Ítéletet a meglévő állapot felett és megadta a felhatalmazást az uj mozgalom megindítására. Mi nem törvényes fikciók hamis tételeire hivatkozunk, hanem benső meggyőződésünk erejére és erre a Pongrátz Ödön által iniciált népszavazásra, amikor bejelentjük a következőket: 1961 november 27.-én 7 alapitó tag aláírta New Yorkban egy ügyvédi irodában a “Magyar Október 23 Mozgalom” alapitó levelét. Az illetékes amerikai hatóságok átvizsgálás után elfogadták azt és a mozgalmat mint törvényesen védett és törvények szerint alakult testületet becikkelyezték. Ezután 1962 január 27.-én New Yorkban megtörtént az alakuló közgyűlés, amely a mozgalom elnökévé Pongrátz Ödönt választotta meg. Ez a szervezet azt vindikálja magának, hogy magára vállalja és teljesíti azokat a nagy feladatokat, amelyek ma a magyar emigrációban Csáky szalmájaként senkinek sem képezik a gondját. Tudjuk, hogy semmiféle támogatásra nem számíthatunk arról az oldalról, amely támogatását feltételekhez szokta eddig mindig kötni. De mi nem úgy képzeljük el a magyar ügy szolgálatát, amint az eddig történt, hanem úgy, hogy az valóban nemzetszolgálat legyen és ne színjáték. Tudjuk, hogy az eredmény első sorban attól függ, mennyi érték rejlik bennünk és abból mennyit tudunk felszínre hozni. Ha utunk sikertelenségre van kárhoztatva, akkor ez annyit jelent, hogy az emigráció többre tartja a szolgaságot mint a szabad vélemény nyilvánítást és a nemzetért vállalt kemény harcot. Ez esetre is azonban egy bizonyos: mi része lehetünk a magyar tragédiának, de sohasem annak oka és sohasem lehetünk sem az emigrációnak, sem magának a magyar népnek szerencsétlensége. Csak parányi része annak a magyar balsorsnak, amely sohasem engedte meg a 16. század kezdete óta, hogy azzá legyünk, aminek lennünk kellene. Ilyen tiszta szándékkal és önzetlen nemzet-szeretettel még nem sokan fogtak népünkért nagy vállalkozásba. Mozgalmunk jövője nyílt: a kocka egyformán vethet hatot is, meg vakot it. Istentől, tőlünk magunktól és az emigráció megértésétől függ, melyik eset következik be. De egy bizonyos: nem lehetett tovább tétlenül nézni, hogy élve rothadjunk el idekint és emigrációs csúcsszervezetünk abban lássa főfeladatát, hogy fényes fogadó-estéket rendez és arra — a más kegyelméből kapott pénzen —150 üveg tokaji aszút rendel vendégei mulattatása végett a kommunista kormány new yorki export-piacán. Tudjuk, hogy a silányak internacionális frontján olyan alvilági koncentrikus támadás indul meg ellenünk, amilyent még nem látott az emigráció. De ha majd előjön mindenki, akinek fáj az igaz szó, akkor arra gondolunk, hogy mindez semmi azokhoz a támadásokhoz képest, amelyeket 1956 november 4.-én az orosz haderő ártatlan véreink ellen indított Budapesten. Nem rezignálunk és nem riadunk vissza, mert tudjuk, hogy vállalkozásunkban a tét óriási: meg kell fordítanunk a magyar emigráció szerencsétlenségét. — Vége. — Sulyok Dezső 36
