Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
Emiatt a cikk miatt kellett akkor Kovács Imrének pusztulnia a Free Europe-tól, de ezzel nem lehetett kijönni, mert Amerikában gondolat-, sajtó- és szólásszabadság van. Viszont a Free Europe alkalmazottjának csak azt szabad imi, hogy Mr. Altschul belefuj a kürtjébe, illetőleg bocsánat, pohárköszöntőt mond és a vasfüggöny kártyavár módjára összeomlik, mialatt a Central Park South felett melegebben ragyognak a csillagok. De azt nem, hogy a Coca-Cola és a rágógumi nem szellem és nem lélek. Ezen bukott meg Kovács Imre. • Ennek a tanulmánynak nem célja, hogy egyéneket támadjon és nem is teszi. Személyekkel csak azért és annyiban foglalkozik, hogy rámutasson azok egyes ténykedéseire, amelyek a magyar tragédia elmélyítéséhez idekint hozzá járultak. Csak ezért kell megmondanunk még azt is, hogy Kovács Imre most idézett cikke és levele pontosan egy időben íródtak. Amikor tehát azt üzente haza, hogy robbantsanak, hogy ők idekint nagy fiuk lehessenek, akkor — amint cikke világosan mutatja — igen jól tudta, hogy minden robbantás hiábavaló, mert innen nem lehet semmit sem várni. A másik, amit nem lehet elhallgatni: Kovács Imre rövid idő után visszatért a Free Europe-hoz és annak a magyar emigráció tagjai közül legrendületlenebb és legbefolyásosabb alkalmazottja lett hosszú éveken keresztül. Pedig az 1951 szeptember 10.-i levelében leirt szellem nem változott e testületnél egy hajszálnyit sem. * Feleltünk a három feltett kérdésre: hogyan kezelte a Nemzeti Bizottmány a magyar területi sérelmeket; hogyan állt szolgálati viszonya “kenyéradó gazdájához” és miként sújtotta a Free Europe azt az alkalmazottját, aki — hogy Rákositól kölcsönzött, de igen ideillő kifejezéssel éljünk — eltért a vonaltól. S most visszatérhetünk arra a már idézett levélre, amit Varga Béla 1954 január 18.-án Mr. Shepardsonnak irt. E levélnek két fontos része van: 1. “Egyetértünk levelének azzal a részével, ahol kijelenti, hogy nem tartozik hatáskörünkbe és távol áll tőlünk, hogy a Közép- és Kelet-európai népek határkérdéseiben dönteni kívánjunk, továbbá hogy nem kívánunk olyan vitákba bonyolódni, amelyekben nincs jogunk és nem is óhajtunk résztvenni . . . A Magyar Nemzeti Bizottmány a Szabad Európa Bizottságával folytatott együttmöködése első percétől kezdve hasonló magatartást követett.” 2. “. . . úgy gondoltuk, hogy a Bizottságnak más, közvetlenebb és sürgősebb feladatai is vannak, első sorban Magyaroszág és a többi rabnemzet felszabadítása a kommunista uralom alól.” 9 Ebből a levélből mindenek előtt azt kell tudomásul vennünk — amit tudtunkkal a nyilvánosság előtt eddig még nem fejtett ki és nem exponált senki —hogy a Magyar Nemzeti Bizottmány a Szabad Európa bizottságával folytatott együttműködése első percétől fogva úgy érezte, hogy távol áll tőle, hogy a középeurópai népek határkérdései körül kialakult vitákba belebonyolódjék és azokban nincs joga és nem is óhajt résztvenni. Figyeljük meg az időbeli és okozati összefüggést: az együttműködés első percétől fogva. Azelőtt talán igen, azóta nem. Tehát a Free Europe-val való együttműködés kizárta a középeurópai határvitákkal való foglalkozást és a Nemzeti Bizottmány ehez tartotta is magát, amint elnökének idézet leveléből világosan kitűnik. Minthogy azonban ezeknek a határvitáknak ébrentartása és lehető kitárgyalása az emigráció legfontosabb feladata, kell egy olyan szervnek kialakulnia a magyar emigráció körében amely ennek a feladatnak az elvégzésére vállalkozik, amit a Nemzeti Bizottmány önként és végérvényesen elhárított magától. Már megalakult az emigrációnak az a szerve amely ezt a kérdést magas színvonalon ki fogja tárgyalni. Olyan modorban, amely csak építő hatással lesz a Kárpátmedence népeinek kapcsolataira. Ezt a koncessziót — a vitás határkérdések végső elejtését — a Free Europe szolgálatában álló magyar emigráció egy megokolással és egy ürüggyel támaszthatná alá. A megokolás sohasem fog szájukból elhangzani. Mert ez úgy szólna, hogy a revíziós igények előhozása szolgálati viszonyuk azonnali megszűnését és illetményeik beszüntetését jelentené. Ez az ok, amelyre azonban soha senki sem fog egyik oldalon sem hivatkozni. Annál inkább az ürügyre. Ez az oka annak, hogy a Varga féle levél második fontos része nagy feloldódást és kiengesztelődést tartalmaz “a felszabadítás” szent céljának szolgálatában. És ez az a pont, aminek megvizsgálása talán a legfontosabb ebben az egész értekezésben. Más a helyzetünk, ha komolyan beszélhettünk erről a felszabadításról és ismét egészen más, ha ez a jelszó itt és ezen a helyen csak humbug. A magyar emigráció élete Amerikában 1948 julius 21.-től, a Nemzeti Bizottmány megalakulásától kezdve, két nagy valótlanságra volt felépítve. Az egyik Varga Béla helyettes államelnöksége, a másik pedig az az állítás, hogy Amerika felszabadítja Magyarországot és a Free Europe ennek a “felszabadító harcnak” egyik legfontosabb szerve. A helyettes államelnökséggel végeztünk s most meg kell vizsgálnunk azt a ballont, amelyre ez van Írva: “Felszabadítás.” A második világháborút befejező Amerika a leghatározottabban elvesztette a békét. Elvesztette olyan mértékben, hogy Hitler legfantasztikusabb arányú győzelme sem jelenthetett volna ez ország biztonságára nagyobb veszélyt és fenyegetést, mint az a győzelem jelentett, amely után a világ uj alapjait és helyzetét Sztálin akarata jelölhette ki. Már pedig a valóságban ez történt. Roosevelt Teherában és Jaltában tudatosan Sztálin kezébe adta át a hatalmat, hogy ő rakja le a világ uj rendjének alapjait. Azóta sohasem merült fel komolyan egyetlen felelős helyzetben lévő amerikai államférfi agyában sem az a gondolat, hogy a Sztálinnak korábban önként átadott népeket fel kellene szabadítani. Ha felmerült is a gondolat, az nem érett elhatározássá. Ha elhatározássá érett volna is, nem lehetett volna megvalósítani, mert ez nagyobb méretű háború nélkül elképzelhetetlen. Arra pedig az amerikai elnök 1945 óta mind a mai napig nem kapta volna meg az illetékes alkotmányos tényezők felhatalmazását, hogy ilyen háborút indítson. Mert hiába irta Fábián Béla idézett cikkében a következőket: “Lehman szenátor beszéde nyílt és határozott volt: Amerika nem hagyja el a szabadságukért küzdő népeket” — 21