Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

ságnak ez az utolsó szabad választása. Több mint 3000 virágzó magyar életet oltottak ki a szovjet szuronyok és géppisztolyok és csak azért nem 10.000- et, mert a korlátolt oroszok nem látták át a helyzetet.”

Ez a szöveg megdöbbentő valótlanság és elmondóját alkalmasint egyszer és mindenkorra diszkvalifikálja arra, hogy bármely magyar mozgalom élén szerepelhessen. Az első részben csak emlékezetkihagyásról van szó, de a másodikban sokkal többről. Varga Bélát ugyanis a választás napján Lengyeltótiban semmiféle kalamitás nem érhette, mert ő ezt a napot Budapesten, a Kisgazdapárt Szemmelweisz utcai párthelyiségében töltötte a párt vezérkarának többi tagjaival együtt. Itt él New Yorkban az a személy, akit oda magához kéretett és megkért, hogy szervezzen a ház védelmére erős, felfegyverzett kapuőrséget, mert az a gyötrő fixa ideája volt, hogy a kommunisták be fognak törni a pártközpontba és le fogják a vezetőséget gyilkolni. Ennek a rögeszmének akkor nem volt semmi alapja, de a kapuőrség megszervezése megtörtént.

A nyilatkozat második része azonban értelmetlen és megmagyarázhatatlan valótlanság. Az oroszok Magyarországon 1945 november 4.-én egyetlen embert sem öltek meg, nem háromezret. Máskor igen, de ezen a napon nem. A nagy világlapok képviselői—köztük az azóta meghalt John MacCormack, a New York Times tudósítója — beszáguldozták egész Magyarországot és beszámolóikban a legteljesebb nyugalomról tudósították a világot. E tanulmány szerzője a Kisgazdapárt Veszprém megyei listájának vezetője volt és a választás napján Pápán tartózkodott. Előző este magához kérette őt az orosz városparancsnok és kérte, hogy fokozottan ügyeljen rá, hogy pártja fegyelmezett magatartást tanúsítson, mert a szovjethaderő parancsot kapott, hogy tagjainak ezen a napon még az utcára sem szabad kimenni. Vasárnap, november 4.-én többször is végigjárta a várost és egyetlen orosz katonát sem látott egész nap. A választás valami olyan fenséges, ünnepélyes és emelkedett atmoszférában folyt le, amilyent csak az a magyar nép tud felmutatni, amelyik 11 évvel később megcsinálta magasztos októberi forradalmát. Az egész világsajtóban egyetlen betűt sem lehetett találni, ami ezen napon elkövetett szovjet-atrocitásról számolt volna be, mert olyan ekkor valóban nem történt.

De egy ilyen kolosszális, a sajtóban nyilvánosan megjelent hazugság egy embert egész életére diszkvalifikál. Mi lehet az elfogulatlan megfigyelő véleménye egy olyan egyénről, aki kitalált és el mert bondani ekkora valótlanságot? Szabad volt-e az amerikai politikának valakit ilyen háttérrel még további 12 évig tüzön-vizen keresztül, egy leigázott nemzet érdekeinek súlyos sérelmével tenyerén hordoznia? A magyar nemzet sokkal több megbecsülést érdemel annál, hogy olyanokat állítsanak emigrációs képviselete élére, akik ilyen abszolút valótlan nyilatkozatokat szemrebbenés nélkül eresztenek világgá, hogy maguknak reklámot csináljanak.

Ez azonban mindjárt követőket is szült. Eckhardt Tibor, a Nemzeti Bizottmány honvédelmi bizottságának elnöke a Bizottmányi Közlöny 1950 augusztus-szeptemberi számának 32. oldalán a következő nyilatkozatot tette közzé:

“Figyelmeztetem a szabad földön élő hazafias

magyarságot, hogy a magyar fegyveres erő szervezésére az idő még nem érkezett el, noha a világhelyzet azt rövidesen szükségessé teheti. Feladatom a Magyar Nemzeti Bizottmányban első sorban az, hogy megteremtsem idejében a magyar fegyveres erő létesítésének a politikai, anyagi és egyéb előfeltételeit.”

Mindennek a világon semmi alapja sem volt, épen olyan felelőtlen és meg nem gondolt nyilatkozat volt, mint az előbbi. De mire a szenvedő magyar néphez és a nagyon sanyarú sorsban élt ausztriai magyar menekültekhez elért, már jobb sorsra érdemes magyar életeket szedett áldozatul. Ez az az ut, amelyen sohasem szabad emigráns politikát csinálni.

*

Az “ellenkormány” teória és az annak megfelelő atitüd felvétele tökéletesen át — meg átjárta a Magyar Nemzeti Bizottmányt. És ez volt az a fordulat, ahol az Amerikában élő magyar emigráció végleg letért az egészséges, épeszű útról és a Free Europe Committee anyagi és erkölcsi támogatásával egy teljesen beteg téveszme szolgálatának szentelte magát. Ennek legjellemzőbb és ezért röviden ismertetendő bizonyítéka az Eckhardt Tibor féle hírhedt összeférhetetlenségi ügy, amely tragikomikus formák között úgy folyt le, mintha a Magyar Bizottmány valóban közjogi testület lett volna. Ebben az ügyben, amely Szabó Pál volt parasztpárti képviselő, bizottmányi tag “összeférhetetlenségi bejelentése” alapján indult meg Eckhardt Tibor ellen, a felek, az u.n. Összeférhetetlenségi Bizottság és a Bizottmány tökéletes bábszínházát játszottak végig, amely valóban mulatságos és nevetséges lett volna, ha nem lett volna tragikus bizonyítéka annak, hogy a magyar emigráció elvesztette a józan eszét.

Az ügyben a megvádolt Eckhardt Tibornak “védője” is volt, Varga László volt magyar ügyvéd, országgyűlési képviselő, bizottmányi tag személyében. Ebben a minőségében 1951 julius 24.-én 30 sűrűn gépelt oldalra terjedő védő-iratot terjesztett a Bizottmány tagjai elé és annak első oldalán olvashatók a következők, mint a Nemzeti Bizottmány Credójának alaptétele: “Fel kell készülni, hogy egyszer a kommunista magyar kormánnyal a diplomáciai viszony megszakad és a mai Nemzeti Bizottmány ellenkormánnyá alakul át.”

Ez az “ellenkormány-teória “legalább egy tucat más alkalommal is megnyilvánult a bizottmányi tagok megnyilatkozásaiban és egyet jelentett a magyar emigráció hajójának zátonyra futásával. És ez — amint erre később rátérünk — minden jel szerint külső befolyásra történt.

Maga az ügy röviden igy folyt le: Varga Béla 1950 október 4.-én bejelentette a Végrehajtó Bizottság ülésén, hogy Szabó Pál — akinek az egész Free Europe féle magyar emigráció teljes, tragikus öszszeomlásában később majd döntő szerep jut — “öszszeférhetetlenségi bejelentést” tett Eckhardt Tibor bizottmányi tag ellen. A Bizottmány u.n. Összeférhetetlenségi Bizottsága ekkor Nagy Ferencből. Peyer Károlyból, Pfeiffer Zoltánból és Közi Horváth Józsefből állót, de mivel ez utóbbi nem volt hajlandó az eljárásban résztvenni, helyére Czermann Antalt hívták be. Ez a bizottság ez ügyben 1951 junius 8.-án hozta meg határozatát - tehát akkor, amikor Magyarországon a Rákosi féle kitelepítések legva-10