Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
FÁKLYALÁNG 11 ajánlkozó jóság volt az arcán. A ruhája egymást mardosó foltok bakalódása volt, az egyik nadrágszára egy arasznyival kevésbé engedett a föld vonzóerejének, mint a másik. Sovány, de csontos gyermek volt s a válla tartásában azért volt valami eldugott legénykedés. Két éktelen nagy ócska cipő volt a lábán, minek orrai a térdéig kanyarodtak vissza. Szegény Peti valahonnan Magyarországról került ide Székely országba, az anyja napszámosné volt. Aztán egyszer az anyja azt mondta:—Nekem elég volt a napszámból — és meghalt. Pedig volt még egy vasárnapi szoknyája meg két inge. A fösvény Séra Mihály ék elhasználták a szoknyát és a két inget, magukhoz vették Petit s dolgoztatták, mint a marhát. Ha a pityóka nem kapott elég esőt, Peti kapott pofont, ha aratáskor sok eső volt, Peti kapott pofont, ha Séra Mihály összezökkent a feleségével, az asszony jobbfelül, az ember balfelül ütötte ki rajta a haragját. És mindig mindenki minden ütésnél azt mondta neki: — Te háládatlan! — És minden ütésre ráadásul koplalással büntették. Peti nagyon szerette Pistát. Mert Petinek kellett valaki, akit szeressen, akihez jó fiú, akinek cirógatott kutyája legyen. Eleinte a Kónyáék vén lovát szerette, de ez a levegőbe dugta a négy lábát és megdöglött. Most testestől, lelkestől Pista mellé szegődött. Pista sötéten lobogott fel: — Te Peti, tudd meg, hogy a Borisba égetni való boszorkány és Kálmán királynak sz-m az orrára. Peti tisztelte a földi hatalmasságokat, de Pistát még jobban szerette s még egy kisujját sem nyújtotta ki Kálmán király védelmére. Pista újból felzudult: — Leszek én még ur, olyan nagy ur leszek, mint a pinty! Peti egyetlen duzzadt helyeslés volt. Pista megjuhászkodva mondta: — Peti, te vagy az egyetlen barátom a világon. Este vacsora után légy a templom előtt. Kimegyünk a Feketeügyre vidrát lesni. Pista alatt egész nap földrengés volt. Ebéd után lefeküdt a kertbe a friss szénacsomóra. Egy percre elaludt, de álmában a Kis Márta jött eléje két nagy könnyes szemével és felriadt. Lelke, mint egy undorodott száj, érezte rosszasága izét s szerette volna kihányni. Egy-két éretlen szilvát tett szájába, összerágta, kiköpte. Még a Benedek bá meséi sem érdekelték ma. Szeretett volna nyargalni, berohanni végtelen mezőket, kiabálni, csúf állatokat kergetni s aztán holtra fáradva eldőlni a füvön. Vacsora után még egy pár percet az anyja szoknyája mellett ténfergett, de mikor a Benedek bá rágyújtott, kiosont a holdvilágos éjszakába. Mert a hold lobogott, mint egy felgyújtott szénakazal. A csendes uccákat átlehelték a mezők. Erdő, hegy és bujt virágok küldték ide csókjaikat, hogy a fáradt ember nyugvása frissítő legyen. A telkeken még égett a, vacsora tüze s még csendes beszélgetés hallatszott ki az udvarokról. A templom fehér volt a holdvilágban, mint a kiterített vászon. Pista a templom elé érkezett és halkan súgta: — Peti, Peti te. Senki sem felelt. Pista körüljárta a templomot, Peti nem volt sehol. — Megnézem, mit csinál — mondta és a Séráék felé vette útját. Amint közel ért a házhoz, megállóit és hármat nagyot füttyentett. Egy sötét árnyék jelent meg a kapuban. — Peti, Peti te, gyere siess már. — Majd megpetizlek én, csúnya varangy békája. A Petidet jól elvertem és bezártam az ólba. Csak eszik a disznó, hogy lyukassza ki a bendőjét a féreg és nem dolgozik. Hát akkor üljön a disznóólban. Te pedig hordd el innen a vékonyodat, ne csábítsd naplopásra, mert bizisten elnyújtalak. Az öreg Séra kárpált, mint egy megrugott vén kutya. Pista elinalt. A templom előtt egy percre megállóit és felnézett a pléhtetőre, melyből kiragyogtak a beléhullott csillagok. Már hazafelé vette léptét, de újból megállóit. Szembenézett a hallgató faluval, mely csendesen úszott a hold fényes vizében. Bemenni most a sötét konyhába, bebújni a kis szűk ágyba, leereszteni a szemek szemfödelét, aludni, mint édesapja a koporsóban, mikor künn ez a nagy ragyogásu végtelen éjszaka van! — Kimegyek magam — mondta és nagy bátorság melegedett a testébe. A Bartalitsék élete mellett került ki a mezőknek. Egy nagy zabföldön vitt az ut a Feketeügy felé. A zabszálak olyan vidáman lubickoltak a holdban s fürtös fejük úgy dugták be az éjszakába, mint egy kiváncsi leány. Mikor a zabföld végére ért. előtte volt a folyó, túl a háromszéki síkság s az elszórt falvak fehér foltjai. Még tovább a szótalan hegyek. Pista megállón. És akkor előtte állott az egész nagy éjszaka s millió szemével csak a kisfiút nézte. Fényes volt a világ, de azért egy nagy döbbenet feszült a beszédnélküli dolgokban. Pistának megállott a szive. Ebben a percben meleg nedvességet érzett a kezén. Megrándult. Hát a Gyöngyös két meleg szeme nézett fel rája. Átölelte a kutya nyakát s most már megindult a folyó felé. Felment a fahidra, mely fekete volt a fényes folyó fölött. A Feketeügy halkan, egyetlen fényes lapban csúszott tovább csak a hid körül vert fényes gyűrűket a viz. A füzek lombja mint ezüst eső hullott a viz felé. A föld nedves mélyedéseiben kis fehér ködgyermekek szundikáltak s göndör fejüket odaszoritották a füvek lágy melléhez. A síkságon ragyogtak Barátos, Borosnyó, Páké, Zabola, Zágon, Telek tornyai. Még a cófalvi kis templom tornyocskája is idekukucskált, mint egy vizet ivó rigó csőre. Minden fényes volt, hallgatag és szomorú. Pista egyszerre látta a Kis Márta fájdalmas arcát és felriadt szemeit. Látta a Magyar Peti nyurga alakját, amint begörbülve a disznóólba, sírva tapogatja a kapott korbács nyomait. Milyen rossz ő és milyen rosszak az emberek és hogy sajog a rosszaság. A jó szomorúság, mint egy jó öreg mosóné odament a szivéhez, megsulykolta, jól megfacsarta. Pista megint átölelte Gyöngyöst és keservesen zokogott. Azután felvetette fejét és most már nyugodtan nézte a hallgatag dolgok világát. És kis szive kitágult az egész nagy éjszakává. Az ő zsenge húsában fakadt a kalász, az ö izmai voltak a hegyek s szeme nagy bősége a lobogó hold. Oh, ha felszállhatna a fényes tágasságba: átrohanni a levegő határtalan téréit, kiszabadulni az elhatároló dolgok közül, végtelenül lenni végtelen világok hullásában. Homályos volt a végtelen vágy a kis gyermekben, nem tudta szavakba ölteni, de egész kis testében mohó feszülés volt, mint a húrba idegzett nyílban. Gyöngyös egyszerre felriadt s ugatni kezdett a viz felé. Vagy száz lépésnyire a vizen, pompás farkát hátul lebegtetve, mint élő kormányt, egy róka úszott át a vizen. Rozsdás szőre mint friss bronz ragyogott a holdban, Ahogy a partra ért, Gyöngyös utána eredt s nagy kanyarodásban hallatszott vissza az éjszakából az űző csaholás. Mikor visszatért, lihegett, mint egy vallatott bűnös. Mikor hazament, a Szűcs Mózesné telke mellett mentek el. Gyöngyös megint nyugtalan lett s dühösen ugatott. Hát valaki csak átugrott a kerítésen, kezében egy nagy zsákkal. Az alak nekiugrott Gyöngyösnek s T
