Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-12-24 / 9-12. szám
8 FÁKLYALÁNG gadásának és ugyanakkor — nem véletlenül — a mi kizárásunknak a napja), jogosan emigrált, mert ott ezen a napon a törvény- és jogbiztonság megszűnt és még máig sem állt teljesen helyre. Senki sem volt köteles bevárni, hogy koholt vádak alapján, Rákosi szeszélyei szerint és személyes parancsára letartóztassák és Rajk László példájára felakasszák vagy Kádár János példájára borzalmas tortúráknak vessék alá. Ennek az elismerésnek pedig rendkívül messzemenő gyakorlati következményei lesznek. Ezek ma már nem kerülhetők el — vagy vissza kell vonni a jelen tanulmányunk elején szószerint idézett megállapításokat. e. ) Helyesbíteni kell a Kádár kormány kiadványának következő mondatát: “A koholt vádakon alapuló ügyek 1949 májusában Rajk László elvtárs és társai elleni eljárással kezdődtek.” Nem, a koholt vádakra alapított koncepciós perek az András Sándor tábornok és társai ellen indított “összeesküvési perrel” kezdődtek 1946 karácsonykor és ennek a pernek a koncepcióját épen úgy Rákosi “agyalta ki”, mint például a Rajk perét. A koncepció pedig az volt, hogyan lehet az uralmat a törvényes többség kezéből kicsavarni, álnoksággal, brutalitással, terrorral és koholt, de törvényesnek látszó bírói eljárással. És ugyanúgy kiagyalt és koholt volt a Mindszenty per koncepciója is: a katolikus Egyház jó hírének bemocskolása és lelki hatalmának álnok módon való megszüntetése. Ezt is Rákosi agyalta ki és az összes többi főbenjáró perekét is. Nemcsak azokét, ahol munkások, hanem azokét is, ahol más magyarok voltak a vádlottak, mert a “Rákosi-klikk” nemcsak a munkásokat gyűlölte és irtotta, hanem minden magyart. Mindszenty vádiratának minden szava pontosan úgy hazugság, mint ahogy Rajk vádiratáé. És ez igy volt az összes többi perekkel is, amelyek az 1946. évi VII. t.c. alapján a "Rákosiklikk” kezdeményezésére indultak és amelyek egytől egyig azonos lényegüek. Nem lehet különbséget tenni aszerint, hogy a vádlott munkás volt-e vagy sem. Ha valaki eszerint jár el, az nem az igazságot keresi, hanem maga is politikai elfogultság áldozatává lesz. Tehát egyformán kell rehabilitálni az 1946. évi VII. t.c. alapján lefolytatott perek többi áldozatait is, nem különböztetve aszerint, hogy “ki milyen káder”. Ez lehet szempont akkor, ha valakit közalkalmazásban részesítenek, mert ez még itt az Egyesült Államokban is szempont, de nem akkor, amikor az igazságot keresi valaki. f. ) Gyökeréig revízió alá kell venni a Kádár kormánynak azt a megállapítását is, hogy ami Magyarországon 1956 októberban történt, “ellenforradalom” volt. Szó sem lehet róla: ideológiailag, társadalmi szempontból, nemzeti jellege szerint és politikai céljait illetően a legtisztább és legeredetibb forradalmak egyike volt, amelyeket a történelem csak ismer. Nem is lehetett ellenforradalom a következő okokból: — Ellenforradalmak csak forradalmak ellen keletkezhetnek. Már pedig ami Magyarországon 1945 és 1956 között történt, az a Kádár kormány megállapítása szerint előzetes összeesküvésen alapuló klikk-uralom volt, személyi kultusszal, egyetlen személy istenitésével és koholt vádakra alapított, koncepciós perek formájába bujtatott rendszeres munkás-üldözéssel. Aki ez ellen felkel, az nem ellenforradalmár, hanem a legtiszteletreméltóbb forradalmár. Ezt bizonyítja egyebek között az is, hogy jó ideig maga Kádár János is a forradalmárok sorai között látta a maga helyét. (:Ebben az időben, 1956 november 1.-én, este 9 óra 40 perckor, a Szabad Kossuth Rádióban tette a forradalomról ezeket a kijelentéseit a magyar kommunistákhoz: “Rákosiék súlyosan megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását, szabadságát és könnyelműen tékozolták nemzeti vagyonúnkat. Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek eszmei, szervezeti vezetői, előkészítői a Ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől . . Megértjük és el tudjuk képzelni, hogy milyen gyötrő és fájdalmas volt az ut ezektől a mondatoktól annak kijelentéséig, hogy a magyar nép 1956 október 23.-án kezdődött “dicsőséges felkelése’’ csak “ellenforradalom” volt. És ha végiggondolunk ezen a kálváriás utón, akkor ilyen érzelmek hullámzóinak rajtunk keresztül: részvétet érzünk az emberek iránt és szánjuk őket, akiket az egyszer már végigélt testi szenvedések még frissen élő emléke belekényszeritett ilyen lelki törésekbe, vagy arra kény szeritett, hogy idegen fedél alatt keressenek menedéket. Tragédiájukban egész népünk tragédiáját szemléljük megjelenitve és ez ekként a mienk is lesz. És elhatározzuk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, ami becsületes, mocsoktalan és amihez nem tapad sem dollár sem forint, hogy az ő sebeik és a többi sebek is mind begyógyuljanak; a nemzet lelkében felhalmozódott mérhetetlenül nagy félelemérzet, gátlás, gyűlölet, bizonytalanság és a további élet akarásának megtagadása olyan utón vezetődjenek le, amely a lehető legkevesebb további megpróbáltatáson és megrázkódtatáson visz keresztül. Hogy a magyar nép újból akarjon élni. Egy nem egészen helyes útról még mindig rá lehet majd térni az egészen helyesre. De ha egy nép megtagadja a szaporodás kötelességét pontosan abban a történelmi pillanatban, amikor az emberiség másutt mindenütt szinte félelmetes arányokban szaporodik, akkor annak a népnek máris összeszűkült életterében vákuum képződik, ahova az élet keserű törvényei szerint más — szaporább — fajok nyomulnak be és a magába roskadt nép felett megkonditják a lélekharangot. Nem akarjuk, hogy a Duna-Tisza köze nagy temetővé váljék, mert ebből már nem lesz feltámadás. De ki akarhatja ezt? Kinek a szive nem dobban hevesebben erre a gondolatra? Ki nem akar ezen minden erejével segíteni? Kinek nem áll kötelességében a “Rákosi-klikk” nemzetirtó munkáját nemzet-felvirágoztató munkává átformálni? Mi a nagyobb kötelesség: pénzért “ pike telni”, vagy ha kell akár sziszifuszi munkál is végezni azért, hogy a
