Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-08-20 / 6-8. szám

14 FÁKLYALÁNG A beteget odavitték az oltár elé, letették a hűvös földre. A pap ke­resztet vetett, imádkozni kezdett. Mindenki keresztet vetett s fennhan­gon utána mondták az imát. A be­teg, amint az ima szavait hallotta, verdeste szivét karjaival, mint a meg­lőtt madár s könyörögve lihegte: — Jézus, Jézus! Pista ebben a percben a szegletbe nézett a mosolygó Mária felé. És most újból átcsendült szivén: — Ne félj, Pista! — És ebben a percben látta a lobogó holdas éjszakát, a fehér házakat és Gyöngyös két me­leg szemét. És látta élesen a Szűcs Mózesné telkéről kiugrott alakot: és most látta, látta, hogy az a kisbiró volt. Odarohant a haldoklóhoz s nagy fennszóval kiáltotta: — András bá, András bá, kend lopta el a libákat! Az Isten sze­relmére kérem, vallja meg! Ugy-e, ártatlan az édesanyám? ügy állt ott a kis fiú, mint egy fellobogó tűz és nagy harsona volt a szemeiben. Mindenki tág szemmel döbbent a jelenetre. És ime a beteg felemelkedett, sze­mei rémülten tapadtak a gyermekre és látták az örök Ítéletet. Hörögte: — Én loptam el... én loptam ... Ár önné ártatlan. Visszahullott a földre s az ösz­­szehullott emberből újra kijött a só­hajtás: •—Jézus, Jézus! Meghalt. És az emberek szive fel­­zendült, mint a megfujt szálerdő: van igazság, van igazság! És isten­ölelő forró ének csordult ki belőlük. A rektor, ki közben betévedt, fel­futott az orgonához, rákezdett egy szive ügyébe eső énekre s mindenki teljes szivét énekelte belé. Bodor Benedek egy pár asszonnyal elfutott a falu házához, elhozták diadalmas nagy örömmel Szabó Áronnét a templomba. És mindenki kiáltotta: ártatlan, ártatlan! Körülömölték, akik hozzáfértek, csókolták, a többi meg egymást csókolta és csurgót a köny­­nyük. Azután megint énekeltek a Jé­zusnak, aki nem hiába halt meg. És az ének diadalmas szárnnyal csattogta be a végtelen világ fényes tágasságá­ba: van igazság, van igazság, érdemes ember leni! Mikor az ének elhallga­tott, Bodor Benedek odarohant a ha­lott mellé, hangjából dűlt a sirás és a boldog nevetés, mikor mondta: — Figyeljetek ide, emberek, mert nevezetes dolgot mondok. Én a szi­vemben tudtam, hogy honnan, nem tudom, de nagy biztosan tudtam, hogy ez a szerencsétlen volt a bűnös. És úgy fájt nekem az Ár önné ártatlan szenvedése, hogy megesküdtem, hogy elemésztem a kisbirót. Éppen ma este akartam véghezvinni a nehéz szándé­kot. De ime, Isten megmutatta az ő igazságát s megmentette az én lel­kem üdvösségét. Köszönöm ezt neked, édes Jézusom s téged, Pista, áldjon meg az Isten. Mindenki sirt és ez a sirás olyan jó volt, mint a friss kenyér, mint a jó ima. Aztán Pistát adták kézről­­kézre s nagy, lapos csókokat ragasz­tottak rá. Azután megint énekeltek. A Füstös Dani hangja úgy kunkorodott ki a többi közül, mint felfutó bab a kukoricából. Most az öreg tisztelendő szólt: — Hálát adok a jó Istennek, hogy megengedte érnem e csodálatos napot. Oh emberek, emberek, ma fakad a kenyér a földből számotokra s Isten jósága folyik felétek a megteremtett világból. Legyetek jók, legyetek jók: ez a törvény, amelyben minden tör­vény benne van. Lássátok, ime gyenge az ember s minden ut szélén ott les­­ked rá a bűn és a halál. De a jóság legyőzi a bűnt, legyőzi a halált, a jóság az éltető kenyér, a tiszta levegő, az örök élet nagy vigassága. Emberek, emberek, legyetek jók, dicsérjétek a Jézust, aki diadalmas igazságot adott az emberi jóságnak. És megint felzendültek a szivek égbe nyújtózkodó nagy harsogással. Azután a halott köré álltak. Ott feküdt az ember, megdermedt hulláma a végte­len emberzuhatagnak. És nem volt rossz és nem volt jó és nem volt benne kívánság a föld javai iránt. De már senki sem haragudott rá, senki sem gyűlölte. Minek nehéz indulattal terhelni a sötét vizekre menő csóna­kot? Áronné feléje hajolt és mondta: — Szegény ember, adjon az Isten nyugalmat neked, mintahogy én meg­bocsátok. Bodor Benedek is előlépett és mondta: ■— Bocsáss meg nekem, holt testvé­rem, hogy rossz gondolattal voltam irántad s az Isten mérjen neked az ö irgalmának mértéke szerint. Ebben az összehullott, bűnös, sötét emberben mindenki megérezte a test­vér testet, a közös kenyeret, az ősi emberi adósságot és minden szívben volt egy könny az elbukott katona számára. A holttestet elvitték. Az emberek visszamentek a mezőre és oh, hogy neki álltak a munkának, hogy fogyott a kalász kezük alatt! A melegség olyan volt, mint egy kimon­dott barátság. Most már Áronné is köztük dolgozott. Hát egyszerre csak valaki húzogatja a köntösét. Odanéz s látja, hogy Szűcs Mózesné. — Áronné, Áronné lelkem, ne ha­ragudjék. Én tudtam a szivemben, hogy maga ártatlan, de rossz indulat­tal voltam maga iránt. —- Hogy haragudnék, mikor olyan jó az Isten — mondta Áronné. Mikor a lehulló estében hazatértek, az aratók hazáig kisérték Áronnét, mert az ártatlanság olyna, mint a ki­rályi palást és megtiszteli az ember­fia. Aztán az emberek csendes jóéj­szakát kívántak s kitárt karral várta őket a pihenés. És ime, ezen az estén nagy mozdu­lás történt. Mikor már a vacsora tü­zel behunyták szemeiket s a falu hangjai lehervadtak, mint déli napnak hajló pipacsok, mikor az emberekre ráhullott, az álom, mint hímzett szem­fedő a boldog nyugovóra s a kovász­nál sötét hegyek fölött felrengett a hold roppant csodálkozása: ime meg­mozdultak a dolgok. A nagy három­széki síkságon, az elszórt falvakban, a kiterített mezőkön, sáppadt temető­kön és nagy orgonáju erdőkben meg­mozdultak a dolgok. A mezőn a meghajlott kalászokból s az ételt adó jó növényekből, a virágokból, a fal­vakból, a nyugvó tehenekből, az édes jó tejből, a palackba börtönölt bor­ból, az alvó baromfiból, a horkoló disznóból, a temetőn a sírok tarka hajából, fenn a hegyeken a hangta­lan dermedt sziklákból, a zugó fák­ból: minden teremtettből halvány lel­kek szálltak ki. A hold már nagy ezüst vitorlájával az erdőkön evezett s befolyta a síkságot. És a nyúlánk lelkek egy óriási körbe fogóztak, megúszva csendes vizeit a zuhogó holdnak és halkan-halkan énekelni kezdtek és táncba indultak. Az ének nőtt, nőtt és lassan szét­folyt, mint kiterjedt tenger szélessé­ge. A holdfényben ázó faluk, a hall­gató házacskák, templomok, temetők, az erdő fái: mind felmozdultak s kö­vették a ritmust. Egy óriási daloló körtánc volt az egész bevilágított ho­rizont. És szólt az ének: — Mi vagyunk a kenyér, szelíd ka­lászai a fakadó földnek. Hálót vet a bűn és vár a halál, de eke van a szegény ember kezében és a barázda erős vár. Nehezek a mák, kétes a holnap. Ezer baj veri vad nótáját a szegény ember szivén: mi halkan nö­vünk a ránk boruló földben, mi va­gyunk a remény. — Mi vagyunk a kenyér, bő hálája a megápolt földnek. Mi visszük az emberbe a föld mély hullámainak nyugodtságát. A föld ős rokonságát visszük az emberbe, ahol kenyér a csira és csira a holt. Mi vagyunk az egység.

Next

/
Oldalképek
Tartalom