Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-03-15 / 1-3. szám

FÁKLYALÁNG

13

— Hát ő mindig azt mondotta, hogy hatvankettő.

— Hites esküdt felesége volt, vagy vadházasságban éltek?

Szegény Szabó Áronné elpityeredett:

— Hát már alig holt meg az uram s igy bánnak a tisztesésges özvegyével. Hát nem ott volt a nótárius ur a lakodalmunkon, hogy ilyen disznóságot kérdez?

A nótáriusnak megesett a szive, a három szőrszál lekajlott:

— Na hát ne vegye ezt olyan zokon. De mikor én ezt a könyvet kinyitom, akkor a hivatalom azt parancsolja, hogy ne tudjak semmit, hanem mindent kérdezzek. Azért vagyok nótárius, vagy mi a fene.

Mikor mindenek vége volt, szelíden szólt:

— Az Isten adjon magának vigasztalást, Áronné asszony s ára hetvetnöt krajcár.

— Nincs nálam, instálom, pénz, nem tudtam, hogy fizetni kell, majd holnap elhozom.

— Jól van, jól, magánál jó helyen van az ember pénze. Ha a gyermeke hal meg, azért csak ötvenet fizet. De egy öreg emberért, aki hatvankét évet élt ezen a világon, nem sok az a koszos hetvenöt krajcár.

Szabó Arcnné hazasietett és nagyon feketének látta a nagy világot. Közben-kózben megállították a faluban az asszonyok:

— Édes Jézusom, szentséges szűz Mária, hát csak meghalt az ura?

De az öreg Kánya János egyszerűnek találta a dolgot:

— Vén embernek el kell menni, én is arra kövezem már az utamat.

Mikor Szabó Áronné hazatért, szépen megmosdatta Pistát, felöltöztette a vasárnapi gúnyájába és mondta:-—Ma nem mész az iskolába, édes fiam, ma temetjük az apádat. Vigyázz, be ne piszkold a gúnyádat.

Nagyon szép reggel volt, Pista egy kicsit szomorú is volt, de nagy boldogságot is érzett. Megétetett a kezéből egy galambot, megcirógatta s magában fel-felismételte az ima utolsó szavait:

■—Imádkozzál érettünk, most és halálunk órájában. Ámen.

Azután kiállott a kapuba, nézte, hogy mennek iskolába a többi gyerekek. Azok oda-odakiáltották:

— Gyere, Pista, az iskolába, elkésel!

— Én ma nem emegyek. Meghalt az édesapám, ma temetik.

A gyermekek irigyelték, meg sajnálták is egy kicsit. Némelyik megkérte, hogy mutassa meg a holtat. Pista mindegyre egész kis csapat gyermeket vezetett az apjához. A kis

emberek hallgatva dugták csőrüket az alvó gazda felé, nagy kerek szemeket meresztettek s lábujjhegyre fogták lépésük, mikor kimentek az udvaron. A vén zsugori Séra Mihály fia nem tudta szó nélkül állani a Pista ünnepélyes nagy alkalmatosságát:

— Azért ne hencegj, hogy te ma nem jössz iskolába. Neked csak egy apád volt, nekem van napám, meg két nagyapám. Ha ők meghalnak, én három napig nem megyek iskolába.

Meghozták a koporsót, letetek az udvarra. Az emberek bementek a házba s nagy beszélgetésbe keveredtek Áronnéval, meg a halottnézőkkel. Pista vette az egyik kenyérlapátot, beült a koporsóba. Odaszólt Gyöngyösnek:

— Gyere Gyöngyös, evezzünk az Óperenciás tengerre.

A kutya beült kis gazdája lábaihoz. Pista a lapátevezővel megverte a dermedt tenger mozdulatlan hullámait. A kacsák, a libák odajöttek s kétoldalt állva bámulták a dolgot. Egy percre még a disznó is megállott az evésben, mintha kérdezte volna:

— Hová evezel kis hajós?

De azután bevitték a koporsót, beletették a megpihent gazdát. A gyertyatartókba uj gyertyákat tettek, a virágokat is felfrissítették a vázákban. Ékes nagy ünnepi alkalmatosságban várta a harangozó az utolsó költözést.

Délután két órakor már gyűlt a házhoz a falu. Az asszonyok fekete keszkenővel jöttek, az emberek vasárnapi gúnyában. Még az öregbiró is eljött egész retyerutyájával, pedig büszke ember volt. Az öreg Áron bát mindenki szerette.

Emberek, asszonyok csendesen beszélgettek. A sirásnak meg van a maga módja: mikor a tisztelendő az utolsó búcsúzát mondja, mikor leszegzik a koporsót és vállra emelik, mikor leengedik a föld alá. De addig minek rontani magukat? A halál jól ismert vendég s a beszélgetés jólesik az emberfiának.

— Fájin egy harangozó volt az Áron. Az egész háromszéki tartományban senki sem tudott úgy harangozni, pedig itt csak értenek hozzá—mondta Kecskés Gábor.

Csak egy kis eső lenne, a pityóka nagyon kívánja — sóhajtott Koszorús Ferenc.

Már minden percben várták a tisztelendőt, mikor egyszerre nagy csodálkozás támadt. A kapun egy jól megtermett férfi jött be. Kék vitorlavászonból volt a ruhája, a képe barna volt, mint a holdtalan éjszaka s nagy kék szemei úgy néztek ki az arca feketeségéből, mint nefelejcs a fekete posztóról. A haja is fekete volt, mint a holló szárnya, de már kicsillogott közüle az idő zúzmarája. Pedig az egész ember nem lehetett több negyven-negyvenkétévesnél. A kezében kam pás bot volt s tarisznya volt a hátán.

Mindenki ránézett s mindenkinek viszketett az emlékezete alja. Maga az öregbiró szólt:

— Hol láttam én ennek az embernek a képét, mert való igen, hogy láttam valahol,

Szűcs Mózesné, akinek nagy ismerete volt a férfijélékben, sápitott fel először és összecsapta a kezeit:

— A süj egyen meg, ha nem a Bodor Péter fia. Pedig az a.

Az ember egyenesen odament Szabó Aronnéhoz. Beszélt és olyan jó meleg jött ki az arcából, mint a frissen sült kenyérből. Kérdezte:

— Megismersz-é, Zsuzsa,

Aronnénak kondult egyet a szive.

Friss lehelletet érzett az arcán, mintha virágzó ákácok rázták volna hozzá lombjukat. Monda:

— Édes Jézusom, te vagy az B:nedek?

— Én volnék. Hazajöttem s hallottam, hogy bánat esett rád. Mondok, csak megnézlek, hátha valamiben segítségedre lehetek.

— Szegény Áron meghalt, — mondta az asszony és sírva fakadt.

Körülvették Benedeket, kérdezősködtek. Még a biró ur is parolázott vele. Benedek egyszerűen felelt:

— Messze földeket, nagy tengereket bejártam. Sokat láttam, sokféle emberrel volt dolgom. Aztán csak nagyon megkívántam a salátást meg a túrós puliszkát. Meg ha az ember átlépte a negyvenet, jó közel lenni az otthoni temetőhöz.

A tisztelendő ur megjött, meg a rektor is. A rektor ur olyan szinjózan volt, hogy az embereket majd megölte a csodálkozás. Mondta is a Szűcs Mózesné:

— Mégis csak tisztességes, derék embere volt az Áron bá, még a rektor ur is igy megtiszteli.

A tisztelendő ur beszentelte a holtat, aztán a rektor ur olyan szépen énekelt, hogy megfacsarta a sziveket s lett nagy sirás-rivás. Azután a harang is megszólalt, kiáltott, panaszolt, zokogott, siratta volt gazdáját, mint egy jó öreg kutya. És kivitték szépen Áron bát a, temetőbe, négy erős legény vitte a koporsót s ékes szép virágok voltak a koporsó fedelén. Künn már várt a megásott gödör és a kereszt, amit a Hosszú Péter pingált ki tekintélyes szép betűkkel.

Mikor a koporsó a nyílt sir felett volt s feszültek alatta a kötelek, mindenkinek igazán megfogta a szivét egy