Fáklyaláng, 1961. február-október (2. évfolyam, 2-10. szám)

1961-02-01 / 2. szám

Előtte 3 ut álló 1/ Csinálhatja lényegében tovább, amit közvetlen maga előtt látotto 2/ Vagy visszamegy a század két megelőző, egymást követő demokrata elnökének /% Roosevelt és a kezdeti Truman ;/ útjára, mint Ariadne fonalát azt veszi kezébe és azzal próbál kijutni a labirintusból. 3/ Vagy teljesen uj utat vág a külpolitika bozótjában. Egyénisége és fiatalsága ezt valószinüsiti; közvetlen munkatársainak jelentékeny része ezt egészen valószinütlenné teszi.

Az első lehető ut, vagyis az utolsó amerikai évtized politikája csodálatosan hasonlított a még nem, de már majdnem agonizáló Ausztria hires miniszterelnökének, Teaffe grófnak politikájához. Ezt a maga idején úgy hivta a jó bécsi humort " Fortwursteln " - tovább pepecselni. Lényege az, hogy a politikai vezető úgy

tesz, mintha alajába véve minaen rendben volna. A kisebb repedéseket a falon -gyorsan betapasztja, a düledező részt megtámogatja és vigyáz, hogy ne adjon okot kellemetlen fordulatokra. Arca javithatatlan optimizmust sugároz, gyakorta hangoztat egy vagy két jelszót, amelyekkel - mint sebre öntött olajjal szokás - elzsongitja a menthetetlenül jelentkező fájdalmakat. Erkölcsi elvekre hivatkozik, amelyekről tudja, hogy ellen&ége fütyöl rájuk és amelyek önmagukban is csak akkor értékesek, ha a nemzet és vezetői valóban azok szerint is élnek. S azután mindenki várja, hogy valahogyan majd csak lesz, mert még úgy sohase volt, hogy valahogy ne lett volna. Igen - lesz majd valahogyan, de nem úgy ahogy a csodavárók szeretnék.

Tipikusan ilyen jellegű vezető volt korunkban Chamberlain brit miniszterelnök 1938-ban. Dehát nem kell megijedni ettől a képtől: az uj elnök magatartása mást mutat. Ő épugy tudja mint mi magunk, hogy a '’Peace in our time" ma egyenesen öngyilkos jelszó.

Sokkal nagyobb a veszélye a második ut követésének, egy pozitív szovjetbarát politika feltámasztásának. Nem az elnök maga, hanem környezetének és főhivatalnoki karának nem is egy tagja hordozza magában ezt a veszélyt. Logikusan gondolkodó ember ugyan nem tudja nemcsak elhinni, de még fel sem tételezni, hogy Amerika 1961-ben érzelmileg visszatér oda, ahol a Lend and Lease, Jalta és Potsdam idején tartott. Józanul mérlegelve ez tökéletes lehetetlenségnek látszik. De már láttunk éjjeli őrt nappal meghalni. Az elejtett szavak, némely kisérő körülmények és a szereplő személyek egy része azt mutatják, hogy ebben egyátalában nem lehetünk bizonyosak. Valódi és hamis okok játszanak itt közre.

Az atomháborútól való jogos és alapos félelem, annak hangoztatása, hogy a tényekkel számolni kell /a kérdés csak az, hogy hogyan kell velük számolni? / az a tökéletesen téves felfogás, hogy a liberalizmus engedékenységet követel meg mindenki számára, tehát a Szovjet számára is és főleg bizonyos elemeknek elolthatatlan nosztalgiája minden után, ami kommunista és orosz, 50-50%-ra viszi fel ennek a szörnyű visszaesésnek a valószinüségét.

De ez talán nem is lesz baj. Lehet, hogy ezen még át kell esni. Minden esetre sietteti majd a kibontakozást azzal, hogy lassú rothadás helyébe a gyors erjedés kémiai folyamatát teszi. És minden esetre megindulást jelent valamerre. Ezzel előbbre hozza azt a már nagyon esedékes nagy lelki átalakulást, amin Amerikának át kell esnie, hogy az előtte álló feladatok elvégzésére képessé váljék.

Mert a liberális-kapitalista korszaknak az a felvonása, amiben élünk, már több tekintetben elavult, mint amennyi konzerválható tulajdonsága van.

Ha az uj elnök erre az útra lép, ha a rossevelti érzelmi politikát követi a bolsevizmus dédelgetésére, 196A-ben semmi esetre sem lesz meg az a minimális többsége sem, ami 1960-ban megvolt. Ez esetre majd utóda végzi el a feladatot, amit egy ilyen esetleges lépéssel ő indítana el.

Reményeink azonban - legaláobis egyenlőre - mások és az utolsó lehetőség