Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 2. szám - Petrőci Bálint: Anya és leánya
Az özvegy hosszú utat tett meg, amíg a városházától kiért a nagyfaktsi útra, a vá roska egyik utolsó utcájába s annak is a legvégére. Az utolsó előtti alacsony házikó ban lakik lányával, Jolánkával s öreg édes anyjával. Kicsi a lakás, de annyi melegség, emlék, öram és ibánat fér belé, hogy azt elmondani is nehéz. Két ablak nyílik az ut cára, az egyik a konyháé, a másik az egyet len szoba ablaka. A külső falat vilógossár- gára festették még a tavasz elején. Az ab lakpárkányokon muskátlik piroslanak. Az udvart is úgy látszik, a házikó szerint mé retezhették, mert itt aligha játszhatnának labdával a gyermekek, hiszen minden pilla natban a szomszédba kelle átugomiok a ro zoga kerítésen. 'De zsivaj aztán van az ud varban. Tyúkok kapargálnak, kotkodácsolnak. Nagy vörös taréjú kakas büszkélkedik kö zöttük s ha valami csőr alá való csemegére bukkan, már is felcsendül csalogató hívoga- tása. És milyen Öntelten teszi, mintha tu datában lenne, hogy csak őnéki adatott meg a toborzás nemes művészete. A kis udvar végén, a kertet elválasztó kerítés tövében, virágzó orgonabokor alatt kőtldstyúk borzolja tollait a májusi nap fényben, a pöttömnyi sárga kiscsibék ijed ten futnak a védelmet nyújtó szárnyak alá. Veszély fenyegeti őket. Két kövérre dagadt kacsa kíváncsiskodik e amint megpillantják a csirkék vízzel téli tálát, hápogva odato- tyogtatják hájas testüket s örvendezve csat togtatják lapos csőrüket. De gyönyörűségük nem tart sokáig, mert a kotlós, mint a ki lőtt nyíl, egyenesen feléjük ugrik s a tu nya kacsák értelmetlenül bámulják a csip kelődő, mérges tyúkot, és megszeppenve odébb ballagnak. A kakas meg felborzolt tollú nyakát hátravetve nagyot kukorékol, mintha csak figyelmeztetné őket: csend le gyen, rend legyen ám itt, mert a magas ban lebeg a kaiba! Ekkor lép az udvarba Bodóné. Szemét gyorsan körüljáratja a portán s a mene külő kacsákat látva, szelíd mosolyra húzó dik ajka. Fellélegzik. Itthon érzi magát a legjobban. Gondos szeme rögtön észreveszi, hogy a kacsák vályújából kifogyott a víz. Aktatáskáját az udvari kis kopott asztalkára ejti, a kútból felhúz egy vödör hús vizet s odaönü a kacsáknak. — Igyatok, mondja. — A nagyanyó biztos megfeledkezett rólatok... — és be lép a konyhába. Nyitott ablak mellett ül feketébe öltözött anyja. Már öt éve gyászolja urát. Varrogat. Sohasem tud tétlenül lenni, belefáradna a sok pihenésbe, ha valamivel nem bíbelődne, ha nem kötné le figyelmét. — Későn jössz ma is Margit, — zsörtö lődik már csak megszokásból is s újra mun kája fölé hajol. — Későn... — ismeri el Bodóné. Nap-nap után ezzel fogadja az anyja. Pontatlanul jár haza. Vagy gyűléseken tölti idejét, vagy elintézni valója akad a város ban; emiatt késlelkedik az ebéddel. Másképp volt azelőtt, amikor még a gyár ban dolgozott. Mindig tudta pontosan, mikor jön haza, mikorára készítse el a jó öreg asszony az ételt. Most csak a tűzhelyért hagyja az edényben, hogy ki ne hüljön. — Te! — szól a nagyanyó a szobában ru hát váltó lányához és fel is kel az ablak mellől, hogy tányérba öntse a késői ebédet. — Jolánka nem volt 'bent nálad az irodá ban? — Nem, Miért keresett volna? — Az imént volt idehaza. Azt mondotta, valami fontosat szeretne neked mondani. — És neked nem mondhatta meg? — Nem szólt semmit... — Ügy látszik, megint új ruhát akar ... Hogy a fene vinné el ezt a divatot! Már ez a süldő is belehabarodott!... Neked csak akkor nem szól, ha ruhát akar, mert emiatt mindig összeszidod ... Az öreganyó csak hümmög erre. Nem szereti, ha ez a kérdés van napirenden. Jól tudja, hogy miért borul el az arca, ha lát ja, hogy a lánya és unokája feleslegesen pocsékolják a divat kedvéért a pénzt, ő ennek sohasem volt a híve. Igaz, nem is lehetett. Hiszen évekig eljárt egy ruhában és kétszer is megfordította a garast, amíg kiadta... Több szó nem esett Jolánkáról. Majd ha hazajön, elárulja, mi nyomja annyira a be- gyét. - Bodóné végre átöltözködött és az asztal hoz ült. Apróvirágos, könnyed ruháját vet te fel, melyben nemrég még a gyárban dol gozott, csupasz lábára szandált húzott. Fe jére a megszokott és a sok mosástól, nap sütéstől megfakult vörös kendőjét kötötte. Lánykorától hord ilyet a fején. Nem hiába keresztelték el még akkor „vöröskendős Margitnak“. Most még sokkal természete sebbnek, bajosabbnak tűnik. Fiatal menyecs kék is megirigyelhetnék viruló arcát s egészségtől majd kicsattanó alakját. Anyja is csak legelteti rajta a szemét; már négy évtizede nézi így, simogatja tekintetével és sohasem tud 'betelni vele. — Nem fog rajtad az idő egy cseppet sem... — mondja, szinte magának hízeleg ve, jóleső örömmel a nagyanyó. — A te fajtád vagyok, anyám ... — Dehogy, dehogy lányom. Az apád volt hogy a magyarok kozott is akadtak szép számmal olyanok, akik nem is csalódtak, mert nem is csalódhattak benne, hiszen kommunista s már neve hallatára a pokol kellős közepén szeretnék látni.
