Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 2. szám - Tóth Tibor: A szlovákiai magyar széppróza helyzetéről
vészetében a „Marci a csodakapus“ című regény, amelyben az író a „Mint szemünk fényét“ kevéssé sikeres falusi kirándulása után ismét visszatér az általa jól ismert városi proletárkömyezetbe és a felszabadu lás örömös élményeinek hátterén, csodála tosan mély pszichológiai érzékkel és bizton sággal vázolja egy a városi szegénységből származó serdülő fiú emberré érését, az előtte kitárulkozó életigazságokat. Marci nemcsak ifjúsági irodalmunk, ihanem egész szépprózánk egyik legjobban megrajzolt alakja. Igaz, Szabó ebben á könyvében sem tud szabadulni kompozícióbeli hibáitól, de szíves-örömest megbocsátjuk néki éppen a regény élettel lüktető, hús-vér alakjainak kedvéért. _ _ ,j. Egrinek nem egyszer szemére vetettük nagy rutinját, keserves munkával, szorga lommal szerzett írói iparos-tudását, amely nem egyszer arra készteti, hogy írásaiban a leggyöngébb ellenállás útját válassza, a lég járhatóbb, göröngymentes ilt&t. Á „Már ton elindul" című regény nem egy fejezete, különösen pedig al „Ártatlanok igazsága" novellás kötet utóbbi időben megírt elbe szélései bizonyítják e bírálat jogosságát. Az író tervbevett „Márton-trilógiájának“ máso dik kötete, a „Tűrj üllő“ azonban arra mu tat, hogy ennek a már fiatalnak aligha mondható írónknak a tehetsége kecsegtető en tovább fejlődik. Egri kétségtelenül az az alkotóművészünk, aki a legbiztosabban 'bánik az írásművészet mesterségbeli eszközeivel, a legjobban ő szerkeszt, alakokat fest, stí lusa és nyelvezete a legkiforrottabb. Oj re gényében azonban mindennél többet találunk — megragadó, őszintén, igazi művészettel ábrázolt életet. A közvetlen múltnak, az úgynevezett Szlovák állam esztendeinek igazságát íróink közül még senki sem mond ta ki oly bátran és meggyőzőn, mint Egri Viktor. Nem a rémségek naturalista képe ez, ellenkezőleg, azáltal, hogy a szerző mindazt, ami a világban közel és távol vég bement, egy vegyesházasság szemüvegén ke resztül nézve tárja elénk, a legmesszibb eseményeket és történéseket is közelivé, érthetővé, ábrázolásukat hitelessé teszi. Hazai magyar irodalmunk a felszabadulás után nehezen indul fejlődésnek. És e kése delmes indulás következményeiben találóan bizonyítja azt, amit tegnap a beszámolóban hallottunk, már mint, hogy a szlovák iroda lomban a költészet megelőzte a prózát. Igen, a csehszlovákiai magyar széppróza fiatal prózaíróink munkássága is az előreszámya- ló költészet mögött 'ballag, még ma is csak ígéretnek, vagy talán még annak sem szá mítanak a nagy epikus prózai művek, ame lyek életünk átfogó képét tárnák elénk. Amink van, azok csak apróka részletek: Petroci szavakba kopirozott. fényképei az órSzágépítés Szakaszairól, amelyeknek hite lességét lényegesen csökkenti a frázisos lel- kendezés és a mindent ’édeskésen megszé pítő rózsaszín szemüveg; Mács falusi sza tírái, amelyekben a nyelvi és stílusbeli tőzs - gyökeresség nem egyszer öncélú és ame lyeknek agitációs értéke ritkán biztosit az írásnak egy napnál vagy egy hétnél tovább terjedő élettartamot. De mindketten a már elértnél sokkal többre képesek, ezt bizo nyítják Petrőci készülő regényének, a „Ha tárvárosnak" első fejezetei, amelyekben az író osztályhelyzetének biztos talaján állva nyúl bele déli határvidékünk bonyolult tár sadalmi és nemzetiségi problémáinak töm kelegébe, ezt bizonyítják Mács legújabb el beszélései, a „Téli világ“ és „Nagyapám igazsága“, amelyek novellairodalmunk valódi gyöngyszemei. Még két-hárofti észten de jé ízemére ve tettük prózairóinkriak, hogy írásaikból hi- Ifiyzik az a bizonyos különleges valami, ami végeredményben létjogosultságot ad a szlo vákiai magyar irodalomnak, az a szlovákiai íz és illat, az a hang, amely csak a hazai földön, a hazai tájból születik. Elbeszéléseik, regényeik bárhol másutt is lejátszódhattak volna, nem voltak specifikusan itteniek, a miéink. Ma már ez a számonkérés idősze rűtlen volna. De egy valamit mindmáig nem találunk meg szépprózánkban: noha az írás művek javarésze népeink kölcsönös viszo nyával, együttélésével foglalkozik, igen rit kán találjuk meg bennük a szlovák, a cseh ember hű, eleven képét. Talán még a leg jobban sikerült Chira professzor alakja Sza bó Marcijában és az öreg Duda Egri Már tonéban. Két alak közel tucatnyi könyvben — igen kevés ez. Mire van szükség, hogy kitöltsük irodalmunkban ezt a hézagot? Még szorosabban törekedni egymás megismerésé re, egyrészt a való életben, másrészt a szlo vák és a cseh irodalom olvasása révén. Magyar íróink e törekvésükben nem ütköz nek belé a másnyelvűség választófalába, hisz a testvérnépek irodalmának értékesebb művei javarészt jó, nem ritkán egyenértékű fordításokban állnak rendelkezésükre. És ezzel megint csak visszajutottunk ar ra a pontra, ahonnét gondolatmenetünk ki indult. Kölcsönös megismerés, kölcsönös megbecsülése mindannak, amit egymástól tanulhatunk, amivel a másik hozzájárult és hozzájárul közös életünk aranyalapjához. Csehszlovákiai irodalom, sokszólamú énekkarnak mondanám, és a sok hang ben ne egy hatalmas szimfóniában olvad össze. A Szlovákia magyar Irodalom szintén e szólamok egyikét énekli és együttes célunk az legyen, hogy hangját necsak hallassa, ha nem minél többen meg is hallják. Tóth Tfoor
