Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 2. szám - Balwant Gargi: Egy vízcsepp
csengtek: — A ihidrogénbomba az egész emberiség részére veszélyt jelent. Mansza Szingh nem tudott elaludni. Hiába igyekezett saját magát különböző nyomós érvekkel és százféle bizonyítékkal meggyőz ni, mégis minduntalan a hidrogénbomba za varos képe jelent meg előtte. Halántékán vadul lüktettek az erek, tüzes karikák tán coltak a szeme előtt, úgy csengett a füle, mintha működő szövőszék zakatolását hal lotta volna. Végül ettől a vélt morajtól el aludt. Zavart és különös álmokat látott. Fari- tasztilkus, összefüggéstelen álmokat... Mansza Szingh arra riadt, hogy álmában felkiáltott. A fal egy beékelődésében agyag- mécs pislákolt és kis láng ja vígan mozgott ide-oda, akár a kígyó nyelve ... Egy erősebb szélfuvallat eloltotta a mé csest. Egy ideig még fel-fellobbant, de az tán hirtelen kialudt. Vak sötétség támadt Mansza Szingh hunyorgott. Hová lettek a sárga sugarak, amelyek kunyhóját megvi lágították? Hová tűnt a fény? Egy pillanat, egy másodsodperc töredéke alatt eltűntek a reszkető fénysugarak, beleolvadtak a sö tétségbe, a semmibe. így van ez az ember rel is. Egy nap az élet lángja kilobban és egy szempillantás alatt beleveszik az űrbe. így elszik ki majd egy nap a hidrogénbom ba robbanása után minden élet a földön és nem marad meg semmi, semmi, csak az űr, az üresség és a sötétség. Hirtelen hideg, hegyes valami szúrt a ke zébe. Ijedten ugrott fel. Mi volt ez? Ez a tű, ez a hideg szúrás? Szemét erőltetve fürkészte a sötétséget. Homlokát kiverte a verejték. Borzangó fé lelem vett rajta erőt, érzékei megbénul tak. reszketett és a hátán végigfutott a hi deg. óvatosan kémlelt maga körül, mint az olyan ember, aki nagy veszéllyel néz szem be. Minden érzéke tudatának egy pontjára sűrűsödött. Agya riadókészültségben volt, mint az ál laté a sötétségben és visszafojtott lélegzet tel figyelt. Kint zuhogott az eső, a szél meg úgy üvöltött, mint a csapdába került vadállat. Az eső ebiben az idényben szokatlan, az érett termésre pedig egyenesen káros és pusz tító volt. Talán ez: az eső, mely az esős időszakon kívül eredt meg, annak az iszo- szonyú hőségnek és füstnek a következmé nye, melyet a távoli tengeren robbant atom bomba idézett elő? A tűszúrásra emlékeztető fájdalom még mindig égette a kézét. Mi lehetett ez? Villámlott. A villámfény áttört a fal egy keskeny résén és éles kardként hasította át a sötétséget. A felhőből egyre újabb vil lám cikázott elő, nappalig fényt árasztva. Mansza Szingh hallgatta az eső dobolását s észrevette, hogy egy ésőcsepp átszivárgóit a mennyezetöl és ágyának fakeretére hullott. Onnan a kezére szökött & hideg és- hegyes tű szúrásaként érte d kezét... Ez az ágya szélére hullott kis vízcsepp' úgy csillogott a sötétben, akár a'vércsepp___ Üjabb csepp hullott le a mennyezetről és- szökött szerte. Mansza Szingh aggodalmak: gyötörte szíve megremegett Egy csepp ví^, mely oxigénra és hindrogénra iomlifc a hidrogénbamba! A szikár, izmos írnok, a karfipés orrú- ügyész, a kövér üzlettulajdonos, a feaföna és a diák, azok, akikkel napközben találko zott, mind, mind ugyanazt mondták. A víz, amellyel testünket tisztára mos suk, mely lelkünket deríti, melyből az első- sejtek és csírák, az első gabona sarjadt... A víz, mely a virágok és fák, a búzakalász ereiben folyik, mely az élet ritmusa és min den létező életereje — ugyanaz a víz képes minden létet megsemmisíteni és a földön minden életet elpusztítani. Ha egy őrült egy vízcseppet felbont, meg semmisítheti az egész világot. Ez a gondolat mintha felrobbant volna a fejében é6 az agya füsttel telt volna meg. A kis vízcsepp úgy csillogott az ágya vé gén, akár a kobra szeme. Égett, mint a pa rázs, csillogott, akár a haragvó Siva isten fején az ékszer... És Mansza Szingh resz ketett félelmében. Két háborút harcolt végig, a legmélyebb szakadékokba ereszkedett le, megmászta a legveszélyesebb hegycsúcsokat. Az őserdő mélyén járt éjszaka, mikor az erdő mélyé ben settenkedik a veszély. Véres felkelése ket élt át, nem egyszer nézett szembe a halállal, tetemekkel borított csatatereken járt. Ám még soha sem félt úgy, mint ma, midőn a sötét éjszakában, egyedül ülve kunyhójában, egy yízcsepptől remegett...
