Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Tanya Pál: A kétszázéves Mozart
rona, Mantova, Milánó, Róma, Nápoly és más városok következtek. A tizenhároméves Mo zart lázba hozta az olasz közönséget de ma ga is lázasan itta fel a reázuduló benyomá sokat. 1769-ben Salzburgban hangversenymester, a következő évben Milánóban vállal állást, ahol több operáját mutatják be. 1779 ben Salzburgban udvari orgonás. 1781-ben mu tatják be Münchenben Idomeneo című ope ráját, amelyben eltér az eddig követett olasz operastílustől. Ezután Bécsbe költözik, ahol a Szöktetés a szerályból és a Figaro házassága került színre. Ezeknél nagyobb sikere volt a Varázsíuvolának és közben, 1787-ben a Prágában bemutatott Don Gio vanni című operájának. Mozart, operáin kívül még 600-nál több zeneművet írt. Elragadó zongoraszonátákat, fantáziákat, dalokat, kamarazene-műveket ■vonósokra, fúvósokra, zongorára, bensőséges miséket, egy megrázó erejű, mélységesen emberi Rekviemet, szerenádokat vonószene kárra, zongora- és hegedűkoncerteket és nagyzenekarra 48 szimfóniát. A Mozart-szimfóniák a zeneileg csak né mileg tájékozott számára ugyanúgy érthe tőek, éppoly világosak mint a zenei ínyenc számára. Felépítésük Joseph Haydn nagy osztrák zeneszerző mintáját követik, de sok kal mélyebb gondolatokat tartalmaznak, aminthogy Mozart zenéje a 18. század mu zikális kifejezőeszközeinek keretében első- ízben szólaltatja meg az emberi lélek min den rezdülését; első ízben szólal meg az egész ember, sorsa minden fordulójában tetőfokában, és mélységében, fájdalmában és ■újjongásában. Élete maga is a legvadabb kavargás volt. Mig Mozart a remekművek egész sorozatát alkotta meg, egyre kegyetlenébbül érezte, mint siklik ki alóla a mindennapi valóság nak az az alánja, melyhez művészetét kö tötte, mint rohan el mellette az élei, mely nek munkásává szegődött. Fél Európát be járta, művészetével sikert sikerre halmozott és a nagy mámort mindig nagy kijózano dás, nagy esés, anyagi gond, sőt inség kö vette. A feudális világ szeszélyeinek kiszol gáltatva egyre elhatalmasadö tüdőbajától gyötörve . küzködott Mozart lángelméje -az erkölcsi elismerés mellett az anyagi elisme résért, a megélhetésért. Nem volt forradalmár, nem feszítgette ko rának társadalmi kereteit, de érző, küzdő ember volt, aki érzéseit zenében fejezve ki tükrözte az általános emberi érzelmeket, a többség világát a feudális kisebbség vi lágával szemben. Mindent megpróbált, hogy kapcsolatot találjon az emberiség haladó célokat szolgáló akkori törekvéseivel. Ezért 1785-ben belépett a szabadkőműves rendbe amelynek mindvégig bu,zgö tagja ma radt. Mozart csodálatosan tiszta és neme sen egyszerű hangokat talált a humanista eszmény hirdetésére, amint ezt szabadkő műves szerzeményei a Világegyetem lelke és a Szabadkőműves örömök című kantátái és a megrázó erejű, komor Gyász-szimfó nia bizonyítják. Zenébe öntötte az elmúlás minden sötét pompáját, minden apokaliptikus borzalmát, amikor ágynak dőlve, súlyos betegen, meg feszített erővel dolgozott Rekviemjén. De Mozart már nem fejezhette be utolsó mű vét. A Rekviem Lacrimosa tételének írása közben kihullott kezéből a toll. A hiányzó részeket egyik tanítványa pótolta mesteré nek vázlatai és utasításai alapján. Utolsó estéjén könnyes szemmel szólt a körülállókhoz: „Nem megmondtam, hogy saját magamnak írom a halotti misét?“ Eszméletét vesztve még mindig a Rekviem ről fantáziáit, a dobok hangját utánoz va. December ötödikén éjjel öt perccel egy óra előtt meghalt. Nem hivatott papot be tegágyához. Tömegsírba temették, zuhogó, havas esőben vitték utolsó útjára. Barátai, akik eljöttek temetésére, a rossz idő miatt nem kisérték ki a temetőbe. Csontjai sze- génysírbar porladoznak, földi maradványait késeibb sem sikerült megtalálni. Ilyen volt tehát a világ egyik legnagyobb zenei lángelméjének, egy izigvérig ember nek a sors'a csaknem két évszázaddal ez előtt, a feudális társadalmi rend alkonyán, amikor a francia forradalom előszele még csak elvétve fujdogált az úgynevezett alsó nép rétegekben, az egyre öntudatosabb pol gári körökben, mígnem 1789-ben mindent elsöprő viharrá erősödött. A jogait követelő nép július 14-én megrohamozta a párisi fiáütille-t, a királyi várbörtönt. A népkép
