Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 11-12. szám - Barsi Imre: A harmadik premier
F. Vnoucek mint Peachum, a ,Jcoldusok barátja” BARSI IMRE: A harmadik premier 1. • Adámmal kezdem M ert ami Adám előtt volt, már megírta Jack London. Tehát így kezdődött: Az októberi eső kínosan tisztára mosta a prágai járdák macskaköveit és a meztelen fák szemrehányóan nyújtogatják ágaikat a ko raesti ólmos égbolt felé. A kamelottok már rég eladták az estilapok összes példányait. Ez természetes, hisz 1934 október egynéhá- nyadikát írták. Marseillesban eldördültek a második világháború első lövései, Sándor ki rály Jugoszlávia uralkodója és Barthou fran cia külügyminiszter az áldozatok. Otília Vránská gyilkosát hiába hajszolják a rend őrök és az A. C. Sparta hat nullra kapott ki Kladnón. Ezek voltak a nap szenzációi. Né hány alkalmi újságárus, köztük magam is, szerény automatában elfogyasztott vacso ránk után a Jung mann utcai Mozarteum felé indulunk. A csehszlovák színház nagy va rázslója E. F. Burian, D—34 színházában, Salamon király szerelmi dalát az „Énekek énekét”-t adja elő. A közönség: ifjúmunkások, diákok és ha ladó-szellemű, baloldali értelmiség. Szulami- tot ma is magam előtt látom, és az egész előadásra a felvevőgép pontosságával emlé kezem. Utána nem akartuk a színpadról le engedni a színészeket, sem a magyar baju— szos, karakán megjelenésű E. F. Buriant. Ek- kor láttam őt először. 1936-ban voltam E. F. Burjánnal másodszor. A Koldusopera első premiérjén. Az előadás mindent elsöprő sike rű volt, mint a tornádó és felperzselt érzel meket és érveket mint az erdőtűz. Azután jött München, munkanélküliség, bujdosás, a barna őrület korszaka és a háború után is mét találkoztunk. 1946-ban a Koldusopera felújított premiérjén ültem. Bért Brecht sírján még nem hervadtak el a vörösszegfük, amikor 1956 szeptemberében a D—34-ben E. F. Burian aktualizált szö vegére újra felcsendültek Weill melódiái. Ott ültem a premieren és egy hét múlva az ötödik reprízelöadáson. És nem tudtam sza badulni sem a kintornás dallamától, sem a megrendítően igaz előadástól. Éjfélre járt az idő, midőn a Vencel téren dúdolgattam a kintornás melódiáját: „Az emberi nyomorúság, hóhértőkére hajló fejünk felett, mulatság volt már régóta, csudajó. Akinek az akasztófa nem állt bölcsője felett peches ember — nem ismeri fel a gazembereket.
