Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 11-12. szám - Mikus Sándor: Dalos munkások
A Művelődési Otthonban beszélgettünk er ről a kérdésről, éppen énekkari próba közben (beszélgettünk máshol is, magánlakásokban és a helyi nemzeti bizottság hivatali helyi ségében, a Csemadok járási titkárságán is), amikor az egyik régi énekkari tag kijelenti, hogy régen nagyobb volt a fegyelem is az énekkarban. — Persze, hogy nagyobb — mondja rá egy pörköltarcú öreg bányász, Munka József —, ha tudtuk, hogy miért énekelünk. Tudtuk mink azt, hogy a bányaurak megengedik ne künk. De avval is tisztában voltunk, hogy legszívesebben vennék, ha csak nekik éne kelnénk, meg azt, amit ők szeretnek. De mink mégis csak a rozsnyőiak előtt szere peltünk, a munkástestvérek előtt. Hát ettől volt a nagy fegyelem. Nem akartunk felsülni. — A karnagyon is múlott!... — zúgtak rá a többiek és máris kialakult a disputa az énekkar mostani problémája körül. Az énekkar a Horthy-megszállás éveiben nem működött, s hosszú hallgatás után Varga Ferenc karnagy vezetésével 1949-ben kez dett újra munkához. Azóta 70—80 tag körül mozog az énakkar létszáma, amely ettől az időtől vegyeskarként szerepel, 32 női taggal. A karvezető nagy precizitással vezette az égyüttest, sikerült felébresztenie a több mint tíz éve hallgató dalárdát. Időközben azonban lemondott tisztségéről s a karmesteri pálcát Mikus Imre vette át tőle, aki jelenleg is karnagya a kórusnak. Szakítva eddigi felfo gásukkal, Rozsnyón kívül más helyeken is szerepelnek. Eddig Kassát, Tornaiját, Szep- sit, Dobsinát és Kosútot látogatták meg vendégszereplés céljából. (Az utóbbi helyen a kosúti sortűz huszonötéves évfordulójá nak emlékünnepségén léptek fel.) Két év óta az énekkarból alakított kultúrbrigáddal vidé keket látogatnak s ünnepségek alkalmával szerepelnek. Legfrissebb programjuk egy A főtér. Molnár Béla, a dalárda egyik tagja. hatnapos magyarországi vendégszereplés, Miskolcon és néhány ipari központba terve zett látogatással, amelyre három keletszlo vákiai népdalból, hét erdélyi népdalfeldol gozásból, „A vacsárcsi halastó" és az „Átal- mennék ...” kezdetű népdalokból, valamint Szíj jártó: „Esti hangulat Zsérén” című fel dolgozásból álló műsorral készülnek. Felmér- „hetetlen a lelkesedés az énekkari tagok kö zött, hiszen ezek a lehetőségek nem voltak meg annak idején,,s mégis azt mondja egy két régi énekkari tag: — Valamikor bordalokat, meg még opera részleteket is énekeltünk. Csupa giccs volt, mégis komolyan tudtuk venni, mert ez is le hetőség volt az összefogásra. Milyen komo lyan néztünk a karmesterre, ha elénk állt! A próbákon csend volt! Most meg minde nünk van, utazásra tudunk menni, saját pénzből, szép egyenruhában tudunk kiállni a közönség elé, még sincs rend. — Mért ne volna rend!? — Hát ott voltunk Kosúton, emlékezhet tek rá, alig lehetett összefogni a társaságot. Meg itt a próbákon sincs kellő fegyelem. Megindító, hogy csak ennyi a problémájuk ezeknek a dalos munkásoknak, akik kemény bányai műszak után veszik maguknak azt a fáradságot, hogy este 10—11 óráig össze gyűljenek még énekelni a kultúrházba. Látni kell őket próba közben, amint hatvanan- hetvenen, jórészük még munkaruhában, pa pírra írt dalszöveggel a kezükben lelkesen énekelnek órákon keresztül. Nézem az ar cokat, csupa lelkesüíés, öreg bányászarcok, munkásarcok, csupa fiatal nő, s mindegyik arcán valami megilletődöttség. Négyszólamú vegyeskarra írt szlovák és magyar népdalo kat zengenek, aztán ismerős mozgalmi dalok csendülnek fel, a „Szép gyermekem jöjj ki a rétre..az „Esik eső, fújdogál a szél” és a „Békét, ne vért!...” kezdetű indulók. Nagyon szép, nagyon lelkesítő mind. A zene hatásáról, a zenéről betűkkel nem lehet írni, mert a zenét csak hangjegyekkel lehet kife jezni, minden másra süket a fül. — Látja, elvtárs — mondta később egy idős bányamunkás, Szlovák György, odahaza
