Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Csontos Vilmos: Mit felelsz?
anyagokat? — kérdezősködtek többen az asszonytól. — A bányászboltban vette Laci, — mo solygott a menyecske. — Rádiótok is van, disznót öltök, ház építéshez készülődtök. — Úgy bizony ... — Olyan jól keres Laci a bányában? — Szépen keres. Nehéz munka, de aki dolgozik, kereshet vele. A második év végén bontották Seprős Laci házát. Az öreg Fenekes is ott pisz mogott. Egyre mondogatta; — Ne bontsátok tovább, elég eddig. Kár a régi jő anyagért. — Le egészen az alapig, — rendelkezett a veje. Az öreg nem nézhette a „rombolást”, haza ballag ot. Majd újra visszament. A régi házbői már alig maradt valami. Legszíve sebben oda sem menne, de segíteni ülik a vejének. Mit szólna a falu? Hát csak hordta a követ, lapátolta lassan a szétzú zott vályogot. Aztán emelkedni kezdett az új fal. Az ház egy .méterrel szélesebb lett, mint a régi. Az utca felé két nagy ablak lesz rajta. Az ajtó előtt verandás kiugró. Rö videsen a tető is rákerült. Egy szép nap körüljárták az új házat mint két évvel előbb a régit. — No, apa, mit szól hozzá? Fenekes úgy meredt maga elé, akár a csökönyös ló: — Szép a ház, szép, de a világ nem jó. Mert minek ilyen nagy ház egy munkás nak? Mondd, minek? Ha mindenki úr lesz, ki fog akkor dolgozni ? Seprős Laci elmosolyodott: — Nem úgy, apa! Senki se lesz űr és mindenki dolgozni (fog. Mindenki szépet, újat, nagyot, kényelmeset akar. Az Öreg zordonan, rosszalóan rázta a fe jet. Csak akkor derült fél némileg az arca, amikor kis unokája került eléje. — No, Lacikám, hogy vagy kis gazda? Tetszik-e a ház? — Az utóbbi kérdés mö gött egy csöpp gúny is érződött. Az ötéves fiúcska fölnézett a házra. Az tán a törmelék tégűa között játszva vá laszolt : — Szép a ház, apó, de ha én megnövök, még szebbet építek! Nagyot... Nagyon na gyot. Fenekes meghökkenve tekintett a pöttöm emberkére. Veje kacagott. — Látja, apa, ettől tanuljon. Ez a hala dás. Mindig szebb, joibb világ felé. — Fel emelte és megcsókolta kisfiát. Az preg Fenekes megenyhült tekintettel nézegette őket. Aztán elballagott, talán kissé sajnálva a múltat, amely többé nem tér vissza. Mit felelsz? Csak azt szeretném kérdezni tőled, Hogy tudod-e a köte&ességed, S hogy mire használod fel erődet. És kiért érzel felelősséget ? Van-e célod, terved, s nyitott szemed Látja-e a derengést, virradást? S akad-e, aki megfogja kezed; Sejtve veled hajnalba illanást? Mit felelsz: sző, vagy bőlintás csupán A válaszod, vagy vaksi félelem Fojtja el szavad? — Mért bámulsz bután, Mint akihez hűtlen az értelem? Tétovázz, — de tudd: számon tart a nép. Ki küldött az idő elé téged: A holnap jogán minden tettedért, Vallanod kell a felelősséget! Mert kisiklott már alólad régen Az idő, mely elbírt némaságot, S tétovázást: tartja vaskezében A világ formáló kalapácsot! Mit felelsz? — Ezt csak úgy önmagadnak Valid meg, s Jégy őözinte, igazságos. Értelmét az adja meg szavadnak? Mit látsz jónak, s szerinted mi káros? Mert felelned kell, — érted? Akarja A közösség nagy törvénye: a nép! Aki föléd is védőn takarja, Jövőt formáló, segítő kezét! Ne gondolj arra, mily jogon kérdem, S felelősségre, hogy miért vonlak? Azért teszem és azok nevében: Akik örökké szótlanok voltak! Akiket mindig félre taszított, S csak a küszöbén tűrt meg az élet. Engem ez a nép küldött, tanított, Ilyen hangon s így beszélni veled! CSONTOS VILMOS
