Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Horváth Sándor: Találkozás a medvével
Az uszinszki morál-kolhoz szarvaiktól megfosztott moráljai a kanyarokat — százhuszonöt kanyart szá moltam meg — későb azonban abbahagy tam a számolást, olyan gyönyörű kilátás nyílt meg előttünk. Odafenn szinte harapott a hideg, lehetett vagy mínusz öt fok. A hegy tetejéig húzódó fenyőfákon vattásodó vastag hótakaró csendes karácsonyi han gulatot ébresztett bennem. A hó hol esett, hol ismét elállt s a hegyek felett felkéklett a tiszta égbolt. Az autó abláktörüIgetője lassan tisztogatja az üveget a rászálló hó- pelyhektől. Lassan kell mennünk a havas úton, mert már kétszer siklottunk meg a kanyarnál, s alig két-három méternyire tőlünk feneketlen mély szakadékok le selkednek az utasokra. Elég lenne egy csú szás s egyenesen innen a felhők közül (amelyek bizonyára közelebb vannak az ég hez) kopogtathatnánk be Szent Péter ka puján. A tüdőt tágító tiszta levegő szinte éget. Fülünk — úgy érezzük — bedugul az alacsony légnyomástól. A tenger szintje felett 2.600 méternyi magasságban ismét megállunk. Ilyen látványban, ami itt tárul elénk, bizony ritkán van része az ember nek. Alattunk a völgyben felhők úsznak, míg távolabb kristálytiszta kék az ég. Jó kedvűen, akár a vidám gyerekek, hógolyóz ni kezdünk. Most jut eszembe — akkor nem is gondoltam rá —, hogy életemben először hógolyóztam június közepén. — Oda nézzen, — mutatott Viktor a hegy magas csúcsára, — milyen csodákat alkot a természet. Odafenn a hegy ormán, ahol már csak itt-ott árváskodott egy fenyőfa, hatalmas sziklaoszlopok meredték egymás mellett vagy 3.000 méter magasba. Messziről úgy látszott, mintha emberkéz faragta volna őket. Üjra elindítottuk a kocsit, de most már lefelé, vissza a tavaszba. Utunk hidakon át hatalmas sziklák alatt vezetett. Még jő öt ven kilométert haladtunk a hegyek között. noha állandóan lefelé tartottunk. Percenként újabb és újabb, szebbnél-szebb panoráma terült elénk, alig győztem fényképezni. Vagy másfélórányi út után kezdtünk valóban ki kerülni a szerpentin úton a hegyek közül. Eltűnt a hó és ismét virágborította tisztá sok, erdők sűrű fái között vezetett -utunk. Figyeltem a tájat, érdekesebbnél érdeke sebb látványokban volt részem, csak éppen medve nem akadt sehol utunkba. Végre kiértünk a hegységből és megáll tunk egy kis lakótelepen, ha jól emlék szem, Seveliknek hívták. A közelből hatal mas vízesés zúgása hallátszott, amelynek kristálytiszta vize éppen a vendéglő mel lett folyott egy széles patakba. A patak partján gyermekek halásztak, a vendéglő előtt pedig vagy tíz autó állt. Utasaik, akik a Szajáni hegyek felé mentek, vagy azok közül érkeztek, megálltak egy kis meleg ételre a hosszú út előtt vagy után. Min den utazó meg szokott itt állni, mert utána öt óra hosszat sehol sincs frissítő állomás. A szokáshoz híven s korgó gyomrunkra hallgatva, mi is betértünk hát a vendéglőbe. Érdemes volt! Nagyszerű sült húst kaptunk, még hozzá jóval nagyobb adagot, mint amekkorát oda haza Pozsonyban szolgálnak fel. Mondom, kitűnő volt, el is fogyasztottam jóízűen az egészet. — Jő volt ez a sertéshús, — dicsérhet tem a szakácsot sofőrünk előtt. — Nem sertéshús volt az, hanem medve. Reggel lőtte egy sofőr a tajgában és út közben behozta ide. Rendeljünk talán még egy porciót? — kérdezte Viktor. — Medve ? — hökkentem meg. — Pedig nagyszerű volt, kár, hogy többet nem bír tam belőle enni. így hát mégis csak találkoztam a med vével, éppen csak hogy már sült állapot ban. Horváth Sándor
