Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mikus Sándor: A jó tanító
tett verseit kivéve, — megismétlem, a tételes vallásokat éppúgy mitológiákul tekinti, mint a görög és római vagy más ősnépi hitregéket. Isten-versei között találunk isten-tagadó, blaszfemikus hívőket mélységesen megbotránkoztató sorokat is. A nagyranőtt K r i s z t u s o k-ban azt vallja: „Emberé a teremtés, Isten csak egy megócskult koronája”, Egy másik versében (Menekülés az Úrhoz) így szól Istenről: „Nincs már semmi hinnivaló, Higyjünk hát a van — vagy — nincs Ümak”. Egy prózai írásában így nyilat kozik: „Az isten-kérdéssel foglalkozni kell, mert vagy megttuáljuk az Istent, vagy meg szabadulunk tőle az emberiség gyönyörű megkönnyebbülésére”. — (Emlékeztet ez a prózai írása Az Isten balján c. versére. „Az Isten hatalmas nagy úr, Sötétség és vüá- gosság, Rettenetes, zsarnok lakó, Lelkűnkbe ezredévek hozták”.) Az izgága Jézu sok c. verse szinte fitymálórr veti el magától „a régi Krisztus kis bűvkörét” s várja „e vörös Krisztusok izgága hadát”. — Általában sokszor használja fel a keresztény mitológiát a proletárforradalom propagálására. Üjabb kutatások kiderítették, Ady föltétien rokonszenwel, sőt eszmei azonosulással fogadta az 1905-ös orosz proletárforradalmat. Később, az 1910 karácsonyán megjelent Az új kisértet c. versében így csatlakozik világnézetüeg a marxi-engelsi Kommu nista kiáltvány „új kisértetéhez”: „Sokszor találkoztam vele már, Vitáztam vele, vere kedtem, De ha elhagytam talán már százszor, Ezerszer tértem vissza hozzá S mindig szerelmesebben”. — Majd így folytatja: „Mezét ez új kísértetnek, Vörös mezét vígan és újból, Újból magamra öltöm... Magyar vagyok s keserű sorssal, De édes daccal harso gom, hogy Ez van s nincs itt más semmi”. S egyik legutolsó versében, az Elégedetlen ifjú panaszában, ismét tanúságot tesz az emberiséget „megváltó” proletárfor radalom mellett. Mindezekkel a bizonyosságokkal szemben tényként kell megállapítanunk, hogy Ady költészetében helyet találtak, a legsokszerűbb, legváltozatosabb transcendentizmusok és misztikumok. Törli, hitelteleníti ez az ő eszmei kommunistaságát, melynek világnézeti fundamentuma a „dialektikus materializmus”? Sajnáljuk ki ezeket a költészetéből vagy marasztaljuk el őt az elvtelen következetlenségben. Nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy a XIX. századvég, majd századforduló, Ady ifjúságának kora, zavaros eszmekomp lexumok időszaka volt. S Ady az ő „harangvirág”-érzékenységével nem zárkózhatott el ezek elől. Ő valóságos felvevő antennája volt a világot beszáguldó gondolatnak, amik az akkori zavaros agyakban felvillantak. De ki kell domborítanunk egy más Ady-ságot is. ő, egy verse címét s szavait idézve, a Mindent hurcolva élte életét. E versben így tárja ki magát:-„Bennem próbálja ki csatáit Nagy és kis bujtása a Titoknak, ős kísértetek bennem vihognak, Míg szétsza badulnak, előbb, Életemben dús-bús dolgaimban, Hús éjszakán, hős nappalon, Örökös a lakodalom S jelentenem kell mindennek a Mindent.” Ezt a kifejezési kényszert Ady nem ereszthette el megvalósítatlanul. Shakespear- ről mondták, Goethéről is elmondható, hogy műveiből az egész emberi-lelki valót össze lehetne foglalni. Adynak is az volt az ambíciója, amit a római drámaíró, Terentius, e tömör mondatba foglalt össze: „semmi emberi nem idegen tőlem”. És a művészi kifeje zőképességnek milyen nagy példája Ady e gé s z költészete. Adyt úgy kell vennünk, ahogy adja magát. Ez nem lehet és nem lesz sérelme a mi ideológiánknak. Hiszen az ő korában egy költő sem hirdette és propagálta ezt szenvedé lyesebb pátosszal, meggyőzőbb erővel. A JÓ TANÍTÓ MIKUS SÁNDOR: A hamisítatlan csallóközi falu utcájára hirtelen hangos köszönéssel egy falka pár- baállított iskolásgyerek fordult ki. Szép, kertes, falombos iskolaudvarból jöttek ki felé fiatal tanítójuk figyelő szemétől kísér ve a poros országútra. A tanító vigyázó szeme, a táskás kis emberkék, a szeptem beri langymeleg délután húsz évvel ezelőtti emlékeket ébresztett bennem, nem is annyi ra történések, mint színek, szagok, hangok, képek halmazát, az elsős iskolás nap, az első iskolás táska, az első irka, a színes ceruzák és a tintapacnik húsz év múlva is vissza-visszacsillogó emlékét. Ott fogant meg bennem a gondolat, a sunyin leselkedő fehérfalú, nádfedeles kunyhók és a velük keveredő nagyobb rang ra emelkedő cseréptetős, téglafalú házak tövében, Nagyabony utcáján, a gondolat, hogy az idei iskolás emberkéket megnézem magamnak, vajon fel tudják-e újra idézni bennem életem első nagy élményét, az első
