Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Mikus Sándor: Pankálás
gyen egy kis zöldség, krumpli. Se hízó, se kert, csak mindent, a piacról, rfieg a bótbói. Az embernek fogyhatatlan a türelme. Szemmel mustrálgatja a ketrec lécéit s ács- plajbásszal jegyezget rajtfa hallgatagon. De az asszony tovább zsém'bel. — Mindeníki élelmes. Mindenki verekedik, akar valami lenni. Ládd-e, az a kis semmi Gyurcsík is leteszi a polgáirit magánúton. Távirdász lesz, még az tó lehet, hogy piros- sapkás. Jaj istenem, minek is megy az em ber olyanhoz, aki még a családját se bírja eltartani! Ez már sok egy békés természetű ember nek is! Csonka felállt, belekotorászott a kopott, sötét vasutas nadrág zsebébe és egy marék aprópénzt húzott elő. Odahajította az asz- szony elé a földre. — Ne. De egy szót se többet! Aztán még utánavetette. — Nem lesz nyilatkozás. — Majd új fizetéskor. — Má‘ a múlt héten is jövő hét volt. A fiatalasszony szeme a porban heverő pénzdarabokat számolta, de a világért se nyúlt volna hozzájuk. Az ember vörös arccal guggolt le újra a munkájához, hogy folytassa csendes magát- emésztő méreggel, amikor a eivalkodást meghallotta. Odanézett ahol a gyerekek ját szottak, mert onnan jött a hang és látta, hogy az ő gyereke jajgat. S egylábor, táncol, mint az ütött csirke. Oda akart kiáltani, hogy ne zsenyegje- nek, de látta, hogy egy kis íakkcipos láb makacs kitartással, az elkényeztetett poronty makrancosságával rugdossa a fia mezte len lábát. Alulról nézett felfelé a kis úri gyerekre, a cipőjétől lesimított forgatójáig a fejebúbján. Nem volt azon egy maszat fölt sem, pedig együtt játszott a kolónia többi gyerekével. Csakhogy ö ült a kis piros játéka utóban, míg a többiek azzal szórakoztak, hogy tol ták a minden gyermekluxust kipróbált kis kényurat, autóstól. Egy ideig majdnem indulatok nélkül néz te az egészséges gyereket, a színes hímzést a kis vászonnadrágon, meg a kék selyem ingecskéjét, “de aztán vérharag borult a sze mére és felnyögött, mintha a szíve gyökerét tépné. — A kutyateremitésit! A szerszámokat már útközben ethajigálta a kezéből, nehogy valami meggondolatlan ságot kövessen el. Olyan akaraterővel csi nálta, mint ahogy az ember víz alatt szá molni képes. Nem is tudta, hogy melyikhez nyúlt, ami kor odaért, csak azt vette észre megdöb- benten, hogy a kis pyafka. a pályafelvigyá zó gyereke a földön hempereg és éles han gon visít. — Apuka, apuka! Megmondom apukának! A jajveszékelésre egyszerre fejek jelen tek meg a balkánokon és az ablakokban a zöldládáls muskátlik és fikuszok között és egyszeriben méreggel telt meg a levegő, a kiáltozásokból a részvétlenség és a fulllán- ■kos rosszindulat párázott. — Micsodia dolog ez, kérem 1 Egy gye reket megverni! — Mi történt? — Csonka úr megverte a pályafelvigyázó úr gyerekét. — Noihát, lehetne egy kis esze. — Gyerekíbíró. — Mit szól majd a dologhoz a pályafel vigyázó úr?!-— Verje azt, akinek enni ad! A kis kapaszkodáshoz szökött embereket minden keserűsége benne zsolozsmázott a kif akad ásókban. Csonka úr meg csak nyelt és úgy állít a déli verőn, a saíakporos udvaron, a tekin tetek sötét fényszórójában, hogy zavarában meg sem tudott mozdulni. Pedig hát ő jóformán az ujját se tette rá, a gyerek attól ijedt meg, hogy féléje ment. Vajon a pályafelvigyázó úr hozzányúlna-e kézzel az ő gyerekéhez? Meg miért nem 'kiabált az ő gyereke segítségért? Az csak nyüszíteni tud, ha bántják, vagy azzal a kis mocskos inaskezével nékimemní, ha valakit megbír. — A gégeporcokon gyötrődő keserűséggel együtt elszoruló agyai eszmélt rá, hogy ő tulajdonképpen elveszett ember, olyan mint aki elkárhozott. Most már megszűnt egzisztálni. A pálya- felvigyázó úrnak már csak egy szavába ke rül, csak egyet szól az intézőségen é© ő már el van bocsátva. Esetileg alsőzás közben te szi szóvá az ügyet a tisztikaszinó kerthelyi- ségében, a Pelikánban. Akaratlanul. is felnőttnek való szavaikat mondott a gyerekének, aki értetlenül né zett rá. — Na, kisfiam, most már magunknak se lesz szalonnánk, nemhogy az intéző űr ko csiját kenjük vele. De sem méleg bunda, de még ez a zsíros bakancs se.* Se nyűi,„se kert, se ház. Azokra a kollegákra gondolt, akik az ott honi élésből hurkával, kolbásszal, zsírral tudnak kedveskedni az intéző úrnak és már az ő aj~ca is olyan elkínzott lett, mint a fiáé. — De úgy látszik, az anyádnak mindegy. Azt hiszi, én nem tudom, • hogy csak az lé tezhet, aki kenni tud. Másképp nincs elő léptetés, inkább megfojtják az embert. — Addig pankált, míg ez lett belőle. Az ember tisztára elveszti az eszét.
