Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - Turczel Lajos: Kritikai utóhang az elmúlt év irodalmi terméséhez II.
Dolgozóinkról készített portréiban felvillan Vak Bottyán és Dózsa egy-egy arcvonása; a bányász és olvasztár karjának ereje Ki nizsi malomköveket emelgető karjához ha sonlít. A költő ajkáról olyan természetesen és példára buzdítóan hangzik el a történel mi és irodalmi múlt egy-egy dicső neve, mintha a termelő, szellemi és társadalmi munka mai hőseit idézné; Kossuth, Petőfi, Tcmpa, Zrínyi, Balassi, Jókai, Mikszáth, Jó zsef Attila, Móricz Zsigmond és Schönherz Zoltán életünk valóságos élő alakjaivá, kor- társakká válnak Veres János verseiben. Sok költeményének egyenesen alapmotívumát, tárgyát képezik a nemzeti hagyomány jelen tős alakjai (Balassi Bálint emléke. Emléke zés Fazekas Mihályra. Négyszemközt Pető fivel). A nemzeti hagyománynak ez a mély és termékenyítő átérzése Veres János költé szetében néha feltűnő reminiszcenciákat is idéz elő'. Legjobb példa erre „Menj” című verse, amely hangulati és gondolati felépí tésével egyaránt Petőfi közismert „Távcl- bcl”-jának tökéletes utánérzése. Az ilyen reminiszcencia persze egyáltalán nem jelent Veresnél valami plágiumot sú roló tudatos utánérzést, nem jelenti az irodalmi hagyomány szabad prédává, fino mabban kifejezve: költői közkinccsé nyil vánítását sem, amelyet Pázmány például így fejezett ki: „Lopva semmit sem veszek, mert valaki írásában valami jót találok: enyém az.” Anatode Francénak is van erről valahol hasonló nagyszerű megjegyzése. Ve resnél nincs ilyesmiről szó. Az ő utánér zései másck: a saját alkotáson belül ön- kénytelen kicsapódásai a költő lelkében al- kotóan és inspirálóan élő hagyománynak. Ez a nemzeti hagyományhoz való erős és lelkes vonzódás pedig olyan tulajdonság, melyet egy fiatal költőnél eléggé dicsérni sem lehet. A haladó nemzeti hagyomány a fiatal köl tő számára azt a humuszt, mély talajt je lenti, amelyből költészete a jövőt, a fejlő dést is biztosítani tudó erős és tartós gyö kereket tud ereszteni. 4. A próza. A kimondottan széppróza területén az el múlt évben két írónk terméséből állított össze egy-egy kötetet a Magyar Könyvki adó. Az egyik kötet, közel 300 oldalas re gény: Szabó Béla „Marcija”, a másik, rövid történetek vékony füzete: Mács József „Vég- nélküli gyűlése”.. rúnak hatott, noha ez a „szigorúság” nem volt igazságtalan, sem rideg, csak szokatlan. Ekkor még Fábry „kevesebb verset, több költészetet” követelő írása sem jelent meg és kritikaként író és közönség egyaránt-csak a „bíztatást” ismerte el és fogadta el. Rácz kitűnő kritikáján alig van korrigál ni való. Megállapításai, ítéletei szinte kivétel nélkül találöak, helyesek, az általa adott Mács-portré — in illő tempcre — hiteles. Kifogásolni még Rácz „úi” kritikai mód szerét sem lehet, mert annak ellenére, hegy szokatlan szókimondással beszél, a kriti kája mégis progresszív: állandóan érezteti, jelzi, hogy fiatal írót mutat be, „első köny vet” elemez. Ez a kritika, a kötet jelentő ségéhez képest eléggé teljes és kimerítő is, úgyhogy a Rácczal glvileg egyetértő bíráló számára alig marad már lényeges vizsgálni való. Mindössze néhány kiegészítő megálla pításra, módosításra, vagy hangsúly nélkül maradt részek aláhúzására lehet szükség. Rácz a kötet írásainak zömét „ércfélben levő gyümölcsnek” nevezi és — egyes tör ténetek és szatírák boncolgatása útján —■" ki is mutatja a be nem érettség szimpto- máit, fanyar ízeit. Ilyen fanyar ízek a kö tetben (Rácz szerint és a valóságban is): a műfaji egyenetlenség és bizonytalanság; „a sók helyen hibául felróható erőltetett ke délyeskedés” és „szószaporítás”; „a tör ténetek és szatírák nagy részének” ösz- tövér meséje és sematikus megoldása. Ezekre a fogyatékosságokra Rácz kriti kája helyesen tapint rá. Egyedül azt lehet ne kifogásolni, hogy a kötet érettebb ízei nek, az egyes írásokban itt-ott megmutat kozó ígéretes írói értékeknek kevesebb elem ző figyelmet szentel; jó általános értékelést, de kevés konkrét ízelítőt ad róluk. Ilyen érett íznek számít már ebben a kis kötetben is Mács finom megfigyelőképessé ge, pompás érzéke a parasztember gondol kodásának és észjárásának bemutatása te rén. Itt Mács néha már olyan erős és mély tud lenni, hogy szinte a legjobbakat: Tö mörkényt, Mórát, Móricz Zsigmondot és Ve res Pétert juttatja eszünkbe, anélkül, hogy utánzást, szolgai másolást kellene feltéte leznünk. Nézzük csak meg néhány erőteljes és művészi megfigyelését a Tömörkénybe és Mórára emlékeztetők közül: „Az öregek az asztál körül pihengetnek; keveset szólnak, ha magukban vannak. Nincs miről! Meg ha lenne, a vendégeknek tarto gatják, mert mit tudni, ki állít be hozzájuk estének évadján”. (Káderozom a szerelme met.) „A háziasszony, aki fiatal korában sem mivel sem volt csúnyább a lányánál, beszél Mács kötetéről Rácz Olivér ír' a a legfi gyelemreméltóbb kritikát. Kritikája a meg jelenésekor túlságosan keménynek, szigo
