Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - B. I.: Egy nagy barátság tanúságtétele
EgywgyktnWg tawdgtétele Levél fekszik az asztalomon. Egy Kodály - tisztelőnek szánta az írója, Mikulás Schnei- der-Trnavsky, a mai szlovák zeneművészet kimagasló alakja, egy másik, — istenadta muzsikus — Kodály Zoltán gyermekkori paj tása és diáktársa. Róla szol a levél is a régi cingár kisfiúról, aki az ódon nagyszombati utcákon hegedűjével a felnőtt ember ko molyságával járt-kelt. A diák Kodályt és a rég elsüllyedt gyermekkor világát idézi fel az őszhajú mester levelében, mélyből he lyenként, — mint tavasz lehelete a télben — hat az olvasóra az a nemes gyöngédség és a finom humor hímpora, amely átszövi a visszaemlékezést. Együtt indult el a két nagyszombati fiú a nagyvilágba, mint a hajók, amelyek ki futnák a nyílttengerre. Otjaikat szeszélyes szelek és viharok elválasztották. Látszólag. Valójában sohasem szakadták el egymástól. Egy bűvös lánc, a zene csodálatos vará zsa örökre összekapcsolta a két muzsikust, És a népi dallamon keresztül népünkkel is. Kodály Budapesten Bartók Bélával váll vetve küzd az ősi magyar népi zene fel- Hogy Kodály Zoltánról fogok-e tudni ön nek legalább „elégségesre” felelni... nem tudom. Többről van itt szó; nvnt egy fél évszázadról és ez bizony nagyon hosszú idő. Fejem is öreg, talán már „ki is hagy”, s amikor Kodállyal iskolába jártam, akkor még mindketten gyerekek voltunk. De meg próbálom — quantum possum — kérdé seire megfelelni. Galántán töltött gyermekéveiről nem tu dok semmit. Nekünk, fiúknak, sohasem be szélt róluk mint ahogy egyébről sem. Zár kózott természetű volt már gyermekkorá ban is. Cingár fiúcska volt s gesztusai után ítélve idegességre hajlamosnak látszott. Diákcsínyjeinkben nem vett részt. Csak két utat ismert Nagyszombatban: a szülői háztól az iskoláig és az iskolából hazafelé vezetőt. Mi „többiek” vele szemben sz'nte „viha ros” jelennel dicsekedhettünk. Jómagam már talán a harmadik „szerelmet” váltottam; amikor ő még azt sem tudta, hogy mi fán terem a szerelem. A mi diáktanyánk Mat- zenaueréknál volt. Matzenauer, a nagy- szombati dóm regenschorija igen kiváló ze nész és művelt ember volt. Preparandiai ta nár (tanítóképzői, a szerk.), tizenegy gye rek apja, akit nem csupán mint zeneszer zőt; de mint szlovák költőt is ismertek. Gyermekei mind muzsikáltak és énekeltek (még hozzá igen ijól). És hogy mi, akikben a zene és a „társadalmi élet” iránti érzék és hajlandóság meg volt; Matzenaueréknál jól éreztük magunkat, azt nem kell hang súlyoznom. Kodály Zoltánt ebben a miliőben hiába keresné a monografista. Minket csak az hozott közelebb Kodályhoz, vagy Kodályt fedezéséért. Ugyanezt teszi Schneider-Trnav ský Prágában, majd Szlovenszkón„ Még az évek is egybemgnak. Ott magyar, itt szlo vák a harcos muzsikus, de ahogy a költő mondja, helyt állnak „az emberiségért az ősi talajon.” Képünk szerelmesei, emellett hu manisták. És azok voltak a kor nagy ember telenségében is. A haladás zászlóvivői, nem csak a zenében — úgy Kodály, mint Schnei der-Trnavský a nagy szlovák dálköltö. Schneider-Trnavský szerzeményei a rea lizmus zászlóbontását jelentették annak ide jén a szlovák zenealkotásban. Ma a művész büszkén tekinthet vissza küzdelmekkel teli életére. A realizmus mint a haladó gon dolkodás megnyilatkozása győzedelmeske dett. De az ősz mester, Schneider-Trnav ský nem pihen babérjain. Üj szabad idők, új, örömteljes melódiákat követelnek. Oj szerzeményekkel gazdagítja dolgozó népünk hősi jelenét. És fiem feledkezik meg fele lősségteljes munkája közben egy majdnem emberöltő előtt virágbaszökkenő barátság ról sem. De beszéljen a magyarul írt levél: hozzánk, hogy közös hegedűtanítóhoz jártunk, egy kórusi zenészhez, aki a 72. gyalogezred zenekarában klariné tos és úgynevezett „Notgeiger” volt. Ez hozta Kodályt a dóm kórusába. így ke rült aztán Zoltán az instrumentális és vo kális zene bűvkörébe. Hogy mennyire volt ez a kör „bűvös" arra most nem akarok kitérni, de ez az új miliő Kodályt nem hagyta benyomások és befolyás nélkül. Volt egy kis zenekarunk: valcereztünk, in dulóztunk, nyitányoztunk és egyvelegez- tünk. Ez persze csak afféle „Unterhaltungs- musik-Kult”-nak számított. Kvartett együt tesünkről már komolyabb tónusban írha tok. Én már akkor is a jobb hegedűsök közé tartoztam. Fellépegettem koncerteken hol mi Bériotiféle .^szalonkoncertekikel“, Hubay: Csárdásjeleneteivel és hasonlókkal. De akadt egy nálamnál sokkal jobb, bizonyos Vancsó Lajos nevű hegedűsünk, aki Paganini „Hexentanz“-ánál olcsóbban nem adta. Ö volt a mi kvartettünk prímáriusa, én vol tam a sekundárius, Matzenauer Béla vio- lázott és Kodály volt a violoncsellistánk. Mondhatom, szépen játszottunk! Az emlí tett Vancsó úgy hasonlított Kubelikhez, mntha — amint mondjuk „az arcából vág ták volna ki”. Apja Vörösvárott volt koes- máros. Nagyon jól hegedült és violázott (mindkettőt kottából). Vancsó tanított meg engem is 5 perc alatt violázni. Vancsó Lajos a matúra után Prágába utazott, hogy ott Sevčiknél tanuljon hegedülni. Furcsa fiú volt, tele ruszticizmussal. Nem akadt azon ban a hegedűn olyan „Spanngriff”, amit
