Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 5. szám - Két felejthetetlen május 1.
emlékezetes győzelem s az ezt követő Quin- tó melletti és belchitei sikeres támadások megerősítették a spanyol népben a hitet, hogy ha a spanyol dolgozók egy emberként, egységesen védelemre kelnek hazájuknak a nemzetközi munkásosztály támogatta ügyük, dacára a számszerű és anyagi fölényben lévő fasiszta rablók támadásainak, legyőzhetet len. Ilyen körülmények között készülődött a város május elsejének megünneplésére. A szorgos női kezek — a férfiak mind a fronton voltak — rendet teremtettek az elhanyagolt utcákon, parkokban, felásták a parkok virágágyait és megjelentek bennük az első virágok, az üdezöld pázsit. A kór házak körül az ápoló személyzettel* együtt féllábú, felkötött karú, a legutóbb lezajlott kemény, de sikeres harcok nyomait viselő sebesültek forgolódtak, díszítették az épü leteket, rendbetették a virágágyakat. Hatal mas transzparensek hirdették május elsejé nek harci jelszavait és az elért sikereket. Alakulatunk, egy körülbelül huszonöt fő nyi őrszakasz, amelynek valamennyi tagja kórházból érkezett vissza, egy hatalmas au tópark őrzésével volt megbízva. Szolgála tunk miatt kevés időnk maradt az előké születekben való részvételre. Ugyanez ok ból csak szemlélői voltunk a május 1-i ün nepségeknek is. A katonai alakulatok mellett a dolgozók tízezrei vonultak fel zászlók alatt, forradalmi dalokat énekelve. A pártok, a közigazgatási szervek vezetői és a had sereg megbízottai beszédeket mondtak. Dél után, egész késő estig sport- és népünne pélyeket tartottak a város különböző he lyein. Az ember mindenütt mosolygó, vi dám arcokat látott, sugárzott róluk a győ zelembe vetett hit. Á mi hangulatunkat az is emelte, hogy a május 1-et megelőző napokban új, nagyobb csoport nemzetközi önkéntes érkezett, akik között számos ismerősre leltünk. A másik örvendetes esemény az volt, hogy megkap tuk az első postát hazulról. .Magam vagy tíz levelet kaptam. A sok alakulatot megjárt levelek borítékán piros betűkkel a követ kező állt: „Elesett”, „Eltűnt”, „A címzett már február óta nincs alakulatunknál”... * * * A SPANYOL NÉPHADSEREG 1937 DECEM BERÉBEN elért terueli győzelme megrémítette a spa nyol nagytőkéseket és az egész világ im perialistáit is. A mérleg nyelve lassan a spanyol nép és a világ munkásainak olda lára billent. A rablóvezér Franco és kenyéradó gazdái, a spanyol, amerikai, angol és francia nagy tőkések, akik úgyszólván teljes egészében kezükben tartották az ország ásványi kin csei kiaknázásának jogát, az almadeni hi ganybányákat, az aszturiai ércbányákat, nem különben a barcelonai textil- és gépgyára kat, kétségbeesett felhívással folyamodtak segítségért a világ imperialistáihoz. Ojabb, állig felfegyverzett, német és olasz fasiszta hadosztályok érkeztek Spanyolor szágba, hogy vérbefojtsák a spanyol nép hősi ellenállását. Most már nem volt elég az elszántság, az akarat. A harci és bom bázó repülők ezrei ellen nem lehetett pusz ta kézzel védekezni. A néphadsereg több mint kéthónapos hősies küzdelem után kénytelen volt feladni Teruel városát. A fasisztáknak minden elszánt védekezé siünk ellenére 1938 tavaszán sikerült elér niük a tengerpartot s így kettévágniok a néphadsereg uralta területet. Egységünk, egy tüzérosztály, amely három ütegből állott, a Thälmann (német), Gron- chi (olasz) és a Liebknecht (vegyes szláv- magyar) ütegekből, a Madridnál elvágott ré szen maradt s így csupán a tengeren át maradt összeköttetésünk. Az elvágás híre, a többhónapos nehéz harc, a visszavonulás nyomasztólag hatottak katonáinkra. Május elseje ilyen körülmények között, a harctéren köszönt ránk. Az ünnepet meg előző napokban ütegünk félig-meddig pi hent, mivel szakaszunkon a harcok kissé alább hagytak, csak az időnkénti tüzérségi párbaj és a gyalogság közötti lövöldözés emlékeztetett a néhány nap előtti kemény harcokra. Május elsején szép, napsütéses reggelre ébredtünk. Már a reggeli ételkiosztásnál meglepett bennünket a szakácsunk, mert a már megszokott rizsleveshez — honnan, honnan nem — kolbászt is kaptunk és jó barcelonai konyakot. Parancsnokunkat, Do- mányi századost és helyettesét sürgősen a hadosztály-parancsnokságra hívták megbe szélésre. Mint rangidőst, engem bíztak meg az üteg esetleges irányításával. Alig hogy elmentek parancsnokaink, a megfigyelők je lentették, hogy egy körülbelül hatvan gép kocsiból álló ellenséges oszlop lőtávolsá- gunkon belül, szabad terepen, egy domb ol dalában pihenőt tart. Nyomban a figyelő helyre siettem, és láttam, hogy figyelőink valót jelentettek. Mivel a lövedékekkel any- nyira takarékoskodnunk kellett, hogy csupán a hadtestparancsnokság engedélyével lehe tett öt gránátnál többet kilőnünk, márpe dig ennyi távolról sem volt elegendő ilyen nagy oszlop szétverésére, azonnal felhívtam a hadtestet. Ott már tudtak a dologról s mivel ezt & területet már mi mértük be, megadták az engedélyt ötven lövedékre. Egy percig sem haboztunk. Időközben megérke zett parancsnokunk kiadta a parancsot az is mert lőelemek szerinti tüzelésre. Az első lövedékek becsapódása után, amelyek pon tosan célba találtak, nagy kapkodás támadt
