Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 4. szám - Marton József: Az idő sodrában
vizenyős, színtelen szeme, megvető tekin tete s ínár a hangját is hallotta. Kemény volt és vésztjósló. — Keleti úr, hát hogy tudott ilyet tenni, hisz ön az intelligenciá hoz tartozik, egyetemre jár, nem talál kü lönb sportegyesületet, miért lépett be éppen ebbe? — Majd ismét magát látta, ahogy ntegszégyenülten áll, akár a pellengéren s torkát a sírás fojtogatja. Meg vonag lőtt a szájaszéle, de néma maradt. Megrázta magát és magába döntötte a maradék bort. Székely lekezelt a fiúkkal és elment. Ve le együtt illant el a jókedvük is. A báliárdgolyók árván búslakodtak a zöld posztón. A szomszéd szobában szilaju'l húz ták a zenészek. 'Néháirjy mámoros hang be leénekelt a zenébe: ,,Pajtás, pajtás, jössz-e velem“. (Misi az asztal üvegén verte ki uj jaival a taktust és félhangosan dúdolta a dallamot, Miklós a vitrinben sorakozó ser legeket nézegette, Jenő a középhullámokon keresgélt valami állomást, Lajos, meg-meg- remegő kézzel töltögette a poharakat és ittasan felnevetett. Az ajtó kicsapódott. A fiúk feltekintettek. Imre állt az ajtóban. Kucsmája féloldalt ült fejéin, borostás álla vagy egy hete nem látott már pengét. Megállt az ajtóban. Jenő végre meglelte a keresett állomást. A szobát betöltötte a bemondó mély hangja. — Angol-amerikai légikötelékek fokozott tevékenységet fejtették Iá Németország lé giterében. Az elmúlt nap folyamán bomba- zápor hullott számos németországi ipari gócpontra. Különösen heves .., — Zárd el azt a rádiót, — mordult fel Imre, — ti sem találtok hasznosabb szó rakozást, mint ölhetett kézzel ülni és bú sulni. Hallgatni, hogy mit csinálnak mások. A rádió halk kattanással elnémult. Imre ritkán mutatkozott a fiúk között, de nagyon szerették szókimondásáért s ezért a magányosan ülő Kázmér kivételével most is viharosan üdvözölték. Beljebb lépett az ajtóból, felhajtotta az első keze ügyébe eső poharat, levetette a kabátját és felült a biliárdasztalra. — Szép kis társaság vagytok, mondhatom, — kezdte és körülhordozta tekintetét a fiúkon, — megültök a párnázott széken, el- borozgattok és hallgatjátok a rádiót Ha azt halljátok, hogy Drezdát olyan bomba támad ás érte, hogy még a levegő is égett, össze szorul a kis lelketek és felfohászkodtok: Ments meg uram minket. Ha vasárnapon ként elétek dugja a perselyét egy dirndli- ruhás kis szőkeség, felhúzzátok az orroto kat és inkább átmentek a túlsó sorra. Orosz országban, a lengyel mezőkön, de még he gyeinkben és erdeinkben is élet halálharc folyik. Mindenki harcban áll, ki itt, 'ki ott, de höl álltok ti, mit csináltatok eddig? Be .szeljetek, igen beszéljetek, mert a 'beszéd nél még tovább nem jutottatok. Szinte hal lom, amint mondjátok: — Disznóság, amit a németek a zsidókkal csinálnak, disznóság, amit Oroszországban művelnek! Megbotrán- koztok és ez minden. A fiúkon már erőt vett az ital. Álmosan 'bólogattak, csak Miklós próbálkozott ellen kezni. — Mit tehetünk. Hányódunk, vetődünk és lassan jóészakát mondunk minden szépnek, mindennek, amiben hittünk. — Részegen felnevetett. — Hittünk, vajon hittünk-e egyáltalán valamiben. — Félszeg mozdulat tal leverte poharát az asztalról s utána értetlenül bámulta az aparó, fi.om üveg szilánkokat. — Hát te, te mit tettél, hogy bennünket akarsz kioktatni? — szegezte a kérdést Imre mellének Kázmér. Imre leugrott a biliárdasztalról és rá könyökölt Kázmér asztalára. A két szem pár összecsapott mint két bajvívó pengéje. — Te tudod, hogy felrúgtam a középis kolát a versek miatt. Versek, fenéket, egy vers miatt. Bemutattam a magyar nyelV tanárának, aki azzal adta vissza, hogy ilyesi- mit nem írihat le egy gimnazista. Hát nem maradtam gimnazista. Nézd milyenek az uj- jaim, összemarták a savak a laboratórium ban, de írom tovább a verseket. És lehet, hogy már nem sotkáig. Mert ma már nem elég a vers, ma már fegyvert kell fogni. Hát én megteszem azt is. felmegyek a he-, gyekbe a nácikat gyilkolni. Ismered te egy általán a verseimet? Ide hallgass, ezért for dítottam hátat a gimnáziumnak. Paul Clau-. dél „Selyemcipő“-jé re írtam. — Kabátja zsebéből egy csomó papírt rántott elő és olvasni kezdett S a szavak áradtak, eg»yre áradtak a papírról, megtöltötték a cigaretta füstös szobát s úgy cikáztak a levegőben, mint egy más világ valószínűtlen és sej telmes látomásai. Bemocskolhatnak mocskos udvaroncok, énnékem mégis mindig tiszta vagy. Én este, reggel, mindig téged várlak, ielkemből feléd reppeimek a vágyak, Rodrigo mindig a tiéd marad. S téphet a király ezer köteléket, te is enyém vagy, lelkem jobb fele. Tudom, most Algír felé száll hajód, lehet, hogy ott is úgy ragyog la hold, mint itt s hajad ezüsttel hinti be. Mexikó felé viharszelek fúnak, Afrika partján vér, méreg terem S egy régi levél jár az óceánon, egynek bűn, halál, másnak vágyott álom, én, én várom egy távol szigeten.
