Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Szabó Béla: Mindig az embert keresem
rangtól. Anniikor a főszerkesztő — aki ugyancsak paraszt volt eredetileg és úgy tu dott mosolyogná mint Kálmán Jenő — az új ságírás kezdő fizetését ajánlotta neki, Kál mán nem habozott sokat, hanem egy üres noteszlapon kimutatta fehéren feketével, hogy a szövetkezetben sokkal többet keres, tehát nincs sok értelme, hogy a városba jöjjön szerkesztőnek. Kálmán megingathatatlan magatartása si kerrel járt Elintézték a szövetkezetben az elbo csátás kérdését, amely nem ment olyan si mán, mint ahogy elképzelték, mert a veze tőség tagjai ragaszkodtak hozzá, de végül mégis ráálltak, mert amint később nagylel kűen mondották, nem akarják Kálmán fej lődését megakadályozni. így lett Kálmán Jenőiből újságíró és már a szerkesztőségbe lépésének első hetében el indult egy tapasztalt szerkesztővel együtt ráportútra. A tapasztalt szerkesztőnek az volt a feladata, hogy megmutassa neki, ho gyan készül egy áttekintő beszámoló a szö vetkezetről. A. szerkesztő egyébként városi ember volt, aki a földművelésbez alig értett és Kálmán, noha egy szót sem szólt, mi tagadás, bizonyos gyanúval és fenntartással indult neki az első útnak. Aratás ideje volt éppen, Kálmán jól tud ta, hogy ilyenkor minden épkézláb ember a faluban nyakig merül a munkába. Legalábbis náluk. Nádfalun ez így volt, és nebéz ilyen kor módot találni arra, hogy valakivel ki merítően tárgyaljanak a szövetkezet hely zetéről. Kiderült -azonban, hogy nem min denütt érvényes a nádíalusi szabály. Ami kor megérkeztek Mátéfalura és benyitottak a szövetkezet irodájába, nagy meglepetésük re ott volt a vezetőség nagy része és több szövetkezeti tag kényelmesen üldögélt és cigarettázott a fal mellett elhelyezett pa dokon. * A szerkesztő miután bemutatkozott és megtudta ki az agronómus, előszedte jegy zetfüzetét és egyenesen azt a kérdést tette fel, hogy miért ülnek a tagok itt az irodá ban, ha az aratással még nem végeztek, mert hisz épp most érkeztek a határból és látták, hogy még lábon áll a gabona. A szerkesztő hangja éles volt, rosszalást fe jezett ki, egyszóval kérdése olyan számon kérés féle volt, amitől Kálmánnak a szíve hevesebben kezdett verni és hallgatásában oly némaság uralkodott, mintha hangja és szavai valahol egy mocsárban süllyedtek volna el. A szerkesztő nyílt kérdésére a kényelme sen ülő szövetkezeti tagok egyszerre fel kapták a fejüket és az egyik közülök egy hatalmas, testes, erős ember felállt, kihúzta magát teljes nagyságában és békülékeny hangon azt válaszolta, hogy nem lehet arat ni, mert borús az ég, esni készül. A szerkesztő erre beismerte, hogy valóban felhős az ég, sőt ez már kora reggel óta tart, de gúnyosan megjegyezte, hogy most már tíz óra felé jár az idő és még egyetlen csepp eső nem esett. Hangjában ez a gúny még élesebbé vált, amikor nyíltan azt is hozzátette, hogy az a benyomása, mintha a tagok egyenesen várnák az esőt, hogy ne kelljen a határban dolgozni. Kálmánt oly szégyenérzet fogta el e sza vaik hallatára, hogy titokban azt kívánta, bár rájuk dőlne a tető. Vajon micsoda riport lesz ebből ? És micsoda kényes és Wnos kér déseket vet fel ez a szerkesztő? Hozzá, ed dig még egyetlen szót sem jegyzett fel a füzetébe. Egyébként ebben a kínos zűrza varban is elismerte, hogy a szerkesztő kér dései és megjegyzései helyénvalónk, dehát mégis csak ületlenség így zavarba hozni a falu embereit, akik még hozzá szövetkezet tagok is. Szíve mélyén, rejtélyes módon érettük szállt síkra és várta, szinte óhajtot ta, hogy valaki védelembe vegye őket, vagy esetleg valaki rendre utasítaná ezt a várost szerkesztőt. Próbálkozott is az egyik tag, olyan negy ven év körüli, akinek a halántéka körül már deresedet! a haja. Azt mondta kissé tétova hangon, hegy a borús időjáráson kívül az igazság az, hegy gabonájuk teljesen ledőlt, úgy hogy nem lehet a határban géppel arat ni. Nem volt meggyőző erő a hangjában. Ezt Kálmán is érezte, mégis kitűnő mentőötlet- nefk találta és kissé megkönnyebbülten só hajtott fel, így várta a további fejleménye ket. Titokban már azt remélte, hogy a ta pasztalt szerkesztő ezékután megelégszik a válasszal és bökésen távoznak innen, hogy meglátogassanak egy különb szövetkezetét. De nem így történt. A szerkesztő ahelyett* hogy elfogadta volna a mentőkötelet, eré lyesen szétszakította azt. Kálmán sohseim felejtette el a következő szavakat, amelyek lélegzetelállítóan kihívók voltak. — Attól tartok elvtársak, — mondotta a szerkesztő ridegen, — hogy nem a gaboná tok, hanem ti dőltetek le. Azt is megmond hatom, hogy restellem ezt a viselkedést új szerkesztőnk előtt, aki pár nappal ezelőtt még szövetkezeti tag volt és most tanúja az ilyen szégyenteljes helyzetnek. KáLmán arca vérpiros lett a szégyentől. Mélyen sértette, hogy elárulták 'kilétét és most neki is felelősséget kell vállalni ezért a fellépésért, amellyel semmiképp sem tud ta magát azonosítani. Legszívesebben meg szökött vona ... Ha lett volna bátorsága, ak kor megmondta volna, hogy ő erről az
