Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Mács József: Gita
szedi a ’evegot, indulatai az arcizmain ját szadoznak. Szeme fényében vadság.. — Hát én nem vagyok ember? Hát én nem dolgozok? Bennem bíznak, nekem mun kát adnak! Az asszony zavartan forgatja az edénye ket és elfordul a lánytól. 'Nem marasztalja. Hadd menjen <az éjszakába, vagy ahová akar. S a lányban az indulatok, mint este a sze lek, elülnek a hegyek mögé. Valami köszö nés félét repes és maga se tudja, hogyán dől bele a téli éjszakába. Bágyadt, levert. Semmi erő a mozgásá ban. Aludni lenne jó. Pedig az éjszaka hi deg, sötét. A félelem mégse fészkelődik á szívébe. Feldúl tan, önérzetében meg alázott an a hivatalba tör, ée az asztalra borul. Sír, minden sír benne, keservesen. Forró könny cseppjei mintha könnyítenék. Félig 'lebbrul- va, a homályba dermedve elszenderedik, És a sarokban — megjelenik egy arc, vadan, szőrösen. Az apja. Ordít benne bűn, nagy ősi örökölt bűn. — Ló kel. Jó erős ló. Menni kell. De a lány most se bíztat, reménnyel nem ■kecsegtet s az öreg belekap a hajába, & or dítva üti-veri. . Pénz kell! Szerezz! — Nem! — sikolt ja felijedten a lány. — Nem, pem, nem! Aztán eltűnik a kép. Másaik elevenül ben ne. Napfényes mezőn szalad, fel, egyre fel jebb a dombon, bár a kísértő intés ugrál, táncol előtte: nehéz egy fajta nevében újra embernek lenni! olyan haragos az arca? Hátha segíthetne, vigasztalhatná! De szólni nem mer, egyna pos vendég, az asszony-szemtelenségnek ve hetné. fia nem szól ő, szól az asszony, cér naszál hangon, szárazon, fagyosan. — Kicsi a ház, nem férünk benne. A lány leejti a kanalat — Meggondoltam a dolgot. Gita lehunyja a szemét és aléítan sut-; fogja: — Reggel másként mondta. Aztán csend. Síri, lelket borzongató csend. Aztán hosszú beszélgető nézés. Míg kétféle életfelfogás megvívja a lélekben harcát Az egyik a szívébe zárt világgal, a másik a lát hatatlan, megfoghatatlan falusi erővel. Amely lenéz, megvet, könyörtelenül (léti porna. A falióra kilencet ver. Nem hallják. Az egyik gyerek felsírt, azt sem hallják. Süketít, tompít a csend. S mintha puská ból lőnének, úgy robban a lány. — Miért? Akarná nem tud mit mondani. Az edé nyekkel csörög, vizet .loccsant a fazekakba és erőltetetten köhécsel. Fárasztó a pilla nat. Mondja, ne mondja, ami a szívén? Mert a lány szemében a várakozás rémülettel ve gyes, visszatartóén ereszti szavát. — Maradjon 'ki-ki a fajtájánál! Megint zörgés, tettetett köhögés. Aztán szék koppan a (földön. Ajtó csapódik. A bő röndön zár kattan. Ütrakészen, menekülőn Gita torpan' meg a konyhában. Kapkodva Lőrincz Gyula mjza1
