Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - L. Kiss Ibolya: Thököly kurucfejedelem városában
los száműzetésé után, haláláig török földön is marad utána vándorló feleségével s több mint ezerfőnyi, hűséges, vele halálig kitar tó kurucaival együtt... Hamvait a hálás utókor hazahozattá szü lővárosába s most az űj evangélikus temp lomban alussza háborítatlan álmát... Utam, mely Sírjához vezet a régi, híres Kollégium előtt vezet el, melynek falai kö zött diákoskodott a legnagyobb szlovák köl tő: Hviezdoslav Országh Pál 1865—1870 kö zött s mint Dr. Pražák prágai egyetemi ta nár „S Hviezdoslavom“ című nagyértékü könyvében olvashatjuk, itt nyert pályadíjat „CzuCzor Gergelyhez“ c. hosszabb, magyar nyelven ítótt költeményével, mely már ma gán hordozza a későbbi, országos hírű köl tőnek tagadhatatlan tehetségét. A még fia tal költő jól érezte magát a kies fekvésű ódon, szepesi városkában s mint Dr. Pražák írja: „leginkább lekötötte figyelmét a város történetében Thököly s az ellipszis alakú várkastély“... A vért Kollégium tőszomszédságában van a hírneves kézsmárki „fatemplomnak“, mely arról nevezetes, hogy minden, ami benne ta lálható a legtartósabb, legkeményebb fából, tiszafából készült. Érdeklődve szemlélem a külsőleg inkább magtárhoz hasonlítható, be lül gyönyörű templom termét, melyben a ba rokk művészet fába faragott architektúrában örökítette meg az eseményekben gazdag XVIII. század lelkét. Az oltár, a páratlan szépségű orgonát ékesítő gazdag omamen- tumok vonalai, a fodrokba omló, bőköpenyű, faragott szobrok, a csodálatos művészettel alkotott Krisztus-szobor ihletet és magasz tosságot árasztanak... A magas, égboltot érzékeltető tető mindössze négy faoszlopon nyugszik, mintegy fitogtatva a bizarr épí tészeti megoldást: lássátok, ezt tudtuk mi, az egykori, tátraalji építőmesterek ... — A templomban minden fából készült, még a szegek is — hallom a női cicerónénak magyarázó hangját. — Még pedig tiszafából. Nézegetem az időmúlásban simára csiszo lódott, megbámult padsorokat, az asszony pedig a képekre, szobrokra mutatva, un- talan visszatér a tiszafa nevére. — Az olyan nevezetesség? — kérdezem. — De még mennyire — feleli büszkén és szemében megcsillan az öröm. — Tessék csak velem jönni — s bevezet egy mellék- helyiségbe. — Próbálja csak megmozdítani ezt a támlanélküli padot. Nevetve közeledem a lócához s két ujjam mal megfogom a szélét. Emelni akarom — de nem bírom. Megmarkolom mind a két ke zemmel s erőlködöm, hogy legalább megbil lenthessem a szélét — de nem lehet. Olyan súlyos éz á faaJkotmány, mintha ólompán tok lennének rászögézve. — Most már tudja, rfti az a tiszafa? — kérdezi büszkén a cioeróném. — A legtar tósabb fája ez a világnak! Óíyan a fák kö zött, mint kövek között a gyémánt. Szú nem rágja, rothadás nem ver bele fészket; ta lán még a tűzvész sem pusztítaná el, Aá meggyújtanánk. Hát kérem, erről híres ez a vén kézsmárki templom — mondja az asz- szony. — De van nekünk más nevezetessé günk is, itt, a szomszédos, új templomban: Thököly fejedelem sírja. S már vezet is az új, különös, keleti stí lusban épült evangélikus templomba s óit megáll egy vasráccsal elkülönített fűiké előtt, melyberi hatalmas márvány szarko fág van elhelyezvé. A falakon koszorúk tömébe, melyekkel á hazaszállított fejedelem emlékének hódoltak, városok, testületek s a kuruc szabadságharc emlékének tisztelői. Elfogultan betűzöm a templomi félhomály ban a márványba vésett Írást: „Itt nyugszik a halhatatlan szabadsághős kézsmárki gróf Thököly Imre, Felsőmagyar- ország és Erdély fejedelme. Szül. 1657 szept. 25-én, kézsmárki családi várában, megholt 1703 Szépt. 13-án számkivetésben, a kisázsiai Izmid Nikodémia városában. Drá ga hamvait, hogy a haza földjében nyugod janak, a nemzeti hála vissza hozatván, or szágos ünnepéllyel 1906 okt. 30-án születé se helyén, itt e szentegyházban temettetett el. Áldás poraira! Dicsőség emlékezetének!“ Lábujjhegyre fogott léptekkel járom körül a márványkoporsót, melyben fekszik a férfi, aki a szabadságért s igazságért harcolt az elnyomó zsarnokság ellen, maga köré cso portosítva a jobbágyok, pórok, kisnemesek ezreit s akinek bűnéül rótták fel, hogy a törökkel szövetkezett — mint kisebbik rosz- szal — a német elnyomókkal szemben. Halkra fogott léptekkel hagyom el a fülkét s hallgat a halottaknak kijáró tisztelettel az elébb még bőbeszédű ciceróném is. Bú csúzom Thököly sírjától s zajt nem ütve el hagyjuk a templomot. A járdaszélen szlovák tanulók magyaráz zák egy turista csoportnak a város neve zetességeit. Thököly nevét hangoztatják s már viszik is a kis csoportot a halott fe jedelem nyughelyéhez, aki „Ázsiában tette le a száműzetés és élet nyűgeit, negyven hatéves korában“ ... Künn, az utcán ragyogó napsütés, mosoly gós őszi idő fogad. A várkastély felett ko balt színű az ég s a Tátra kézsmárki csú csa úgy ragyog, mintha aranyesőt szitálná nak sziklájára láthatatlan kezek ... L, dr, KISS IBOLYA-
